Amerika utolsó védvonala!
Amerika utolsó védvonala! Ezzel a főcímmel harangozzák be az augusztus 12-i WBC nehézsúlyú világbajnoki összecsapást, mely egy hét esztendővel ezelőtti, már-már legendássá vált véget ért mérkőzés visszavágója lesz Hasim Rahman és Oleg Maskaev között.
Az 1999-es összecsapás végjátékáról készült képek már számtalanszor bejárták a világot. A nyolcadik menetben ugyanis az addig magabiztosan vezető Rahman egy bődületes Maskaev ütésbe nézett bele, majd egyensúlyát vesztve a kötelek között kizuhant a ringből, be a zsűriasztal alá. A különlegességeknek ezzel nem szakadt vége, mivel a túlnyomórész Rahmannak szorító közönség dühében elkezdett székeket dobálni a ring felé, melyek közül egy telibe találta a ring mellett szolgálatot teljesítő biztonságiak egyikét, akinek ugyan semmi baja nem lett, egyszerűen zavartan pislogott hátrafelé, hogy azonosítsa a tettest. Ilyen képeket nyilván ritkán láthat az ember egy bokszmérkőzés élő közvetítésén, így aztán az amúgy nem túl magas színvonalú meccs jó eséllyel pályázik, hogy bár nem a szó klasszikus értelmében, de bekerüljön a sportág emlékezetes összecsapásai közé.
Azóta eltelt hét esztendő, és a két bokszoló gyakorlatilag teljesen ellentétes utat járt be. Rahman egy mérkőzés erejéig vitathatatlan bajnoknak mondhatta magát, miután kiütötte a felkészületlen Lennox Lewist, akitől aztán a visszavágón egy hasonlóan látványos kiütéssel kapott ki. Ezt követően a súlycsoport akkori nagyjaival, így David Tuával, Evander Holyfielddel és John Ruízzal vívott három túlságosan izgalmasnak éppen nem nevezhető mérkőzést, és mivel egy döntetlen mellett kétszer vesztesen hagyta el a szorítót, 2004 elejétől kénytelen volt ismét alulról építkezni. Négy felhozó és egy eliminátor mérkőzés után 2005 nyarán legyőzte Monte Barrettet, megkaparintva a WBC interim címét, mely aztán fél évvel később "rendes" világbajnoki címmé "változott", miután a bajnok Vitali Klitschko krónikus sérülése miatt visszavonult. Rahman következő megmérettetése a középsúlyból hosszú évek alatt a szó szoros értelmében felhízott James Toney, a királykategória nagy dumása volt. Toney teljesítményére alaposan rányomta bélyegét a tekintélyes súlyfelesleg, és bár jobb boksztudása elvitathatatlan volt, a mutatott produkció alapján szerencsésnek mondhatta magát, hogy a pontozók döntetlenre hozták ki a meccset, igaz, az öv -megérdemelten- Rahman derekán maradt.
Maskaev karrierje kettejük mérkőzését követően a győzelem ellenére lefelé ívelt, hiszen becsúszott számtalan vereség kevésbé veretes ellenfelek ellen. Az akkor még nagy ígéretnek tartot Kirk Johnson elleni vereséget még csak-csak meg lehetett magyarázni, de Lance Whitakert és Corey Sanders-t egy világbajnoki aspiránsnak vernie kellett volna, és ez a két kiütéses vereség egy jó időre a süllyesztőbe száműzte Maskaevet, aki csak szívósságának köszönhette, hogy most ismét világbajnoki címért bokszolhat. Új stábbal készülve 2003 elejétől fokozatosan lépkedett felfelé a ranglistákon, összesen tíz győzelmet aratva, ebből az utolsót a WBC eliminátor mérkőzésén, amikor idegenben győzte le pontozással Sinan Samil Samot.
A két bokszoló múltját követően nézzük a súlycsoport jelenét, amely azonnal megmagyarázza a címet. A négy nagy szervezet közül jelenleg háromnak az egykori szovjet tagköztársaságokból származó nehézsúlyú bajnoka van: az ukrán Klitschko az IBF, az orosz Nicolay Valuev a WBA és a fehérorosz Sergei Lyakovich a WBO övét birtokolja. Mivel Oleg Maskaev kazah állampolgár, könnyen lehet, hogy az év végére nemcsak, hogy nem marad amerikai világbajnok abban a súlycsoportban, amelyet tradicionálisan a tengerentúli versenyzők uraltak, hanem ráadásul minden bajnok egykori szovjet tagköztársaság szülötte lesz. Mondhatni mostanra csúcsosodott ki teljesen annak a válságnak a hatása, amelyről az amerikai amatőr- és profi edzők már régóta beszélnek. A tengerentúlon ugyanis olyannyira megnőtt a többi sportág népszerűsége, hogy elszipkázzák a fiatal, termetes (és tegyük hozzá: többségében fekete) sportolókat, akik a nehézsúlyú utánpótlás alapját jelenthetnék. A kosárlabda és az amerikai futball ugyanis manapság már sokkal csábítóbb alternatívát kínál az ilyen kiváló fizikai adottságokkal rendelkező fiataloknak, mint a sok botrány és az amerikai nehézsúlyú példaképek híján némileg népszerűségét vesztett profi ökölvívás. A jelenségnek anyagi vonzata is van, hiszen a kérdéses sportágakban jártasak nyilván tudják, hogy a kosárlabdában és főleg az NFL-ben egy-egy úgynevezett "töltelékember" is keres annyit -ha nem többet- évente, mint egyik-másik élvonalbeli bokszoló.
A fentiek pedig most, e mérkőzés kapcsán hirtelen rázúdultak az amerikai közvéleményre, akik csak kapkodják a fejüket, és Rahman személyében az amerikai nehézsúlyú bunyó megmentőjét látják. Rahmannak tehát tűzoltó szerep jutott, de kérdés, hogy eleget tesz-e az elvárásoknak?
Rahman a feltörekvő bunyósok hóhérjaként is emlegetett Barrett ellen nagyon összeszedetten bunyózott, és bár látványosnak nehezen nevezető mérkőzést vívott, magabiztos győzelme eloszlatta azokat a kételyeket, amiket korábbi, gyenge teljesítményei keltettek. Rahman mellett szól óriási rutinja, pályafutása során sokkal több neves ellenféllel küzdött meg, mint kazah ellenfele. Fizikai erejét tekintve a Szikla mindig is a nehézsúly egyik legjobbjának számított, és ez a tulajdonsága 33 évesen mit sem változott, így ilyen gondja Rahmannak aligha lesz.
Maskaevet a szélsőségek embereként is emlegették, mivel kiváló ütőerejéhez egy viszonylag gyenge áll párosult, de új edzőjével ezt a hátrányos tulajdonságot eddig nagyszerűen sikerült kiküszöbölni. Sinan Samil Sam ellen Maskaev olyan fegyelmezett, pontos és hatékony bunyót mutatott be, amilyet talán még sohasem láttunk tőle, és pontosan erre a fegyelmezettségre lesz szüksége, ha ki akarja húzni Rahman méregfogát. Az amerikai bunyóst már többször láthattuk szenvedni kellemetlen stílusú, fegyelmezett bokszolók ellen, akikre nem tudta ráerőltetni akaratát. Ha Maskaevnek ez sikerül, akkor könnyen lehet, hogy az év végére négy ex-szovjet bajnok csücsül majd a királykategória trónján, az amerikaiaknak pedig alaposan fel kell kötni a nadrágot, ha ismét domináns erőt akarnak képviselni a súlycsoportban.
Az 1999-es összecsapás végjátékáról készült képek már számtalanszor bejárták a világot. A nyolcadik menetben ugyanis az addig magabiztosan vezető Rahman egy bődületes Maskaev ütésbe nézett bele, majd egyensúlyát vesztve a kötelek között kizuhant a ringből, be a zsűriasztal alá. A különlegességeknek ezzel nem szakadt vége, mivel a túlnyomórész Rahmannak szorító közönség dühében elkezdett székeket dobálni a ring felé, melyek közül egy telibe találta a ring mellett szolgálatot teljesítő biztonságiak egyikét, akinek ugyan semmi baja nem lett, egyszerűen zavartan pislogott hátrafelé, hogy azonosítsa a tettest. Ilyen képeket nyilván ritkán láthat az ember egy bokszmérkőzés élő közvetítésén, így aztán az amúgy nem túl magas színvonalú meccs jó eséllyel pályázik, hogy bár nem a szó klasszikus értelmében, de bekerüljön a sportág emlékezetes összecsapásai közé.
Azóta eltelt hét esztendő, és a két bokszoló gyakorlatilag teljesen ellentétes utat járt be. Rahman egy mérkőzés erejéig vitathatatlan bajnoknak mondhatta magát, miután kiütötte a felkészületlen Lennox Lewist, akitől aztán a visszavágón egy hasonlóan látványos kiütéssel kapott ki. Ezt követően a súlycsoport akkori nagyjaival, így David Tuával, Evander Holyfielddel és John Ruízzal vívott három túlságosan izgalmasnak éppen nem nevezhető mérkőzést, és mivel egy döntetlen mellett kétszer vesztesen hagyta el a szorítót, 2004 elejétől kénytelen volt ismét alulról építkezni. Négy felhozó és egy eliminátor mérkőzés után 2005 nyarán legyőzte Monte Barrettet, megkaparintva a WBC interim címét, mely aztán fél évvel később "rendes" világbajnoki címmé "változott", miután a bajnok Vitali Klitschko krónikus sérülése miatt visszavonult. Rahman következő megmérettetése a középsúlyból hosszú évek alatt a szó szoros értelmében felhízott James Toney, a királykategória nagy dumása volt. Toney teljesítményére alaposan rányomta bélyegét a tekintélyes súlyfelesleg, és bár jobb boksztudása elvitathatatlan volt, a mutatott produkció alapján szerencsésnek mondhatta magát, hogy a pontozók döntetlenre hozták ki a meccset, igaz, az öv -megérdemelten- Rahman derekán maradt.
Maskaev karrierje kettejük mérkőzését követően a győzelem ellenére lefelé ívelt, hiszen becsúszott számtalan vereség kevésbé veretes ellenfelek ellen. Az akkor még nagy ígéretnek tartot Kirk Johnson elleni vereséget még csak-csak meg lehetett magyarázni, de Lance Whitakert és Corey Sanders-t egy világbajnoki aspiránsnak vernie kellett volna, és ez a két kiütéses vereség egy jó időre a süllyesztőbe száműzte Maskaevet, aki csak szívósságának köszönhette, hogy most ismét világbajnoki címért bokszolhat. Új stábbal készülve 2003 elejétől fokozatosan lépkedett felfelé a ranglistákon, összesen tíz győzelmet aratva, ebből az utolsót a WBC eliminátor mérkőzésén, amikor idegenben győzte le pontozással Sinan Samil Samot.
A két bokszoló múltját követően nézzük a súlycsoport jelenét, amely azonnal megmagyarázza a címet. A négy nagy szervezet közül jelenleg háromnak az egykori szovjet tagköztársaságokból származó nehézsúlyú bajnoka van: az ukrán Klitschko az IBF, az orosz Nicolay Valuev a WBA és a fehérorosz Sergei Lyakovich a WBO övét birtokolja. Mivel Oleg Maskaev kazah állampolgár, könnyen lehet, hogy az év végére nemcsak, hogy nem marad amerikai világbajnok abban a súlycsoportban, amelyet tradicionálisan a tengerentúli versenyzők uraltak, hanem ráadásul minden bajnok egykori szovjet tagköztársaság szülötte lesz. Mondhatni mostanra csúcsosodott ki teljesen annak a válságnak a hatása, amelyről az amerikai amatőr- és profi edzők már régóta beszélnek. A tengerentúlon ugyanis olyannyira megnőtt a többi sportág népszerűsége, hogy elszipkázzák a fiatal, termetes (és tegyük hozzá: többségében fekete) sportolókat, akik a nehézsúlyú utánpótlás alapját jelenthetnék. A kosárlabda és az amerikai futball ugyanis manapság már sokkal csábítóbb alternatívát kínál az ilyen kiváló fizikai adottságokkal rendelkező fiataloknak, mint a sok botrány és az amerikai nehézsúlyú példaképek híján némileg népszerűségét vesztett profi ökölvívás. A jelenségnek anyagi vonzata is van, hiszen a kérdéses sportágakban jártasak nyilván tudják, hogy a kosárlabdában és főleg az NFL-ben egy-egy úgynevezett "töltelékember" is keres annyit -ha nem többet- évente, mint egyik-másik élvonalbeli bokszoló.
A fentiek pedig most, e mérkőzés kapcsán hirtelen rázúdultak az amerikai közvéleményre, akik csak kapkodják a fejüket, és Rahman személyében az amerikai nehézsúlyú bunyó megmentőjét látják. Rahmannak tehát tűzoltó szerep jutott, de kérdés, hogy eleget tesz-e az elvárásoknak?
Rahman a feltörekvő bunyósok hóhérjaként is emlegetett Barrett ellen nagyon összeszedetten bunyózott, és bár látványosnak nehezen nevezető mérkőzést vívott, magabiztos győzelme eloszlatta azokat a kételyeket, amiket korábbi, gyenge teljesítményei keltettek. Rahman mellett szól óriási rutinja, pályafutása során sokkal több neves ellenféllel küzdött meg, mint kazah ellenfele. Fizikai erejét tekintve a Szikla mindig is a nehézsúly egyik legjobbjának számított, és ez a tulajdonsága 33 évesen mit sem változott, így ilyen gondja Rahmannak aligha lesz.
Maskaevet a szélsőségek embereként is emlegették, mivel kiváló ütőerejéhez egy viszonylag gyenge áll párosult, de új edzőjével ezt a hátrányos tulajdonságot eddig nagyszerűen sikerült kiküszöbölni. Sinan Samil Sam ellen Maskaev olyan fegyelmezett, pontos és hatékony bunyót mutatott be, amilyet talán még sohasem láttunk tőle, és pontosan erre a fegyelmezettségre lesz szüksége, ha ki akarja húzni Rahman méregfogát. Az amerikai bunyóst már többször láthattuk szenvedni kellemetlen stílusú, fegyelmezett bokszolók ellen, akikre nem tudta ráerőltetni akaratát. Ha Maskaevnek ez sikerül, akkor könnyen lehet, hogy az év végére négy ex-szovjet bajnok csücsül majd a királykategória trónján, az amerikaiaknak pedig alaposan fel kell kötni a nadrágot, ha ismét domináns erőt akarnak képviselni a súlycsoportban.
