Nem mintha a fiatalabb korában csinos kis Ramon Navarro- bajuszban parádézó, később szakállt növesztő Ruíz magánemberként kiállhatatlan fickó lenne; a más bunyósok esetében gyakran előforduló ringen kívüli balhékról, botrányos edzőcserékről hősünk esetében nem beszélhetünk, sőt: a tengerentúli szakírók egyaránt remek srácnak tartják a mi Johnnynkat. Azt sem mondhatjuk, hogy John Ruíz nem bizonyított nagy nevek ellen, hiszen Holyfieldet, Golotát, Rahmant vagy éppen Oquendót ritkán győzik le gyenge képességű, nevesincs bunyósok. De ha ez így van, vajon mi lehet az oka például annak, hogy a Profibox.hu egyik szavazásán John Ruízt minden idők leggyengébb nehézsúlyú bajnokának választották a fórumozók? A kérdés költői; Ruíz bűne mindössze annyi, hogy a tévénézők csak azokon a meccsein nem alszanak el, ahol éppen egy briliáns képességű egykori középsúlyú bajnok oktatja a nehézsúly Csendes Emberét, így a késő este (vagy kora hajnalban), amúgy is álmosságtól vörös szemmel a képernyőre tapadó hazai szurkolók jogos felháborodásuknak adnak hangot, mikor ennyire nem tolerálják Johnny küzdőstílusát. Pedig Ruíz jól teszi a dolgát. Egy középszerű, bár kétségtelenül jó ütemérzékkel rendelkező bunyósnak két választása van; vagy beleszürkül a jelenleg amúgy sem színes nehézsúlyú mezőnybe, vagy összeáll egy Norman "Stoney" Stone-hoz hasonló edzővel, és olyan stratégiát dolgoznak ki, amely a csúcsra repíti őt, viszont az enyhén mazochista vonásokkal rendelkező bokszrajongók kivételével mindenkit eltántorít attól, hogy különböző internetes fórumokon lázasan John Ruíz-mérkőzések felvételei után kutasson.
Ennek fényében talán világossá válik, hogy miért kívánja annyi szakíró és szurkoló Ruíz vesztét, mi okozza azt, hogy sokan csak azért izgulnak Johnny soron következő meccse előtt, mert szinte messiásként várják azt az embert, aki letaszítja végre trónjáról a nehézsúly elnyűhetetlennek látszó pankrátorát. Mert Ruízból bizony közellenség lett. Szegény Johnnyt bántja is a dolog, olyannyira, hogy a kövérkés James Toney-tól elszenvedett veresége után engedett a közutálat nyomásának, és bejelentette visszavonulását. Persze amikor kiderült, hogy ellenfele szervezetében teljesítménynövelő szerek nyomaira bukkantak, visszatért, így visszakapta bajnoki övét, és a Csendes Embert újra elfoglalta helyét a világ tetején. Egy teljes napig tartó visszavonulása- becenevéhez méltó módon-, halkan, Toney diadalának árnyékában mintegy mellékes eseményként zajlott le, de visszatérése után kinyitotta a száját... és ez az, amit nem kellett volna tennie. Az őt addig is utáló szurkolók szemében soha nem látott mélységekbe zuhant népszerűségi indexe, amikor ügyvédje és edzője segítségével verbális hadjáratot indított az általuk a szteroid használat kirakatemberévé emelt James Toney ellen, bár a nehézsúly rendkívül népszerű kisembere nem éppen koksz-hegyektől felépített herkulesi izomzatáról, és tinilányok álmaiban szereplő, szexi, kockás hasáról híres.
Ruíz tehát mindent megtett azért, hogy a szurkolók közellenségévé váljon, de vajon következő mérkőzésén is ellene fognak drukkolni a korábban oly' sokszor halálra untatott bokszrajongók? Ez a kérdés, ebben a formában, általában eleve felesleges, de Johnny mostani ellenfelének személye miatt bizony előfordulhat, hogy a rendszerint Ruíz vesztét kívánók ezúttal véghez viszik azt, ami korábban elképzelhetetlen volt; neki fognak drukkolni!

De vajon ki lehet az, akinek derekán egyesek szerint még az ölelgetős birkózóbajnoknál is csúnyábban festene a WBA világbajnoki öve?


Az illetőt Nicolay Valuevnek hívják, és bokszpályafutása befejezése után kiválóan alkalmas lenne arra, hogy rémfilmek negatív szereplőjeként szívroham közeli állapotba hozza a borzongásra vágyó mozinézőket. Persze már nem élünk a középkorban, így emiatt nem szabadna rosszat kívánni Valuevnek, hiszen Nicolay barátunk, akárcsak a gyerekfilmek jó szándékú szörnyetegei, civilben egész kedves ember hírében áll, ráadásul iszonyú méretei ellenére azért még bokszolni is tud. Tetszik, nem tetszik; alapvetően mégis Valuev fizikai tulajdonságaiban keresendő annak oka, hogy világbajnoki címszerzése esetén sok szurkoló a földet is rászórná a már temetni kezdett nehézsúlyra. Jönnek a két és félméteres emberek, akik pusztán magasságukkal, fizikai fölényükkel, hosszú karjaikkal legyőzik sokkal tehetségesebb ellenfeleiket? Nnna köszönöm, ebből nem kérek, inkább megnézek egy jó kis váltósúlyú meccset- mondja a bokszrajongó, és ezért még csak el sem szabad ítélni.
Persze ne kezdjük el faragni a királykategóriának nevezett súlycsoport fejfáját, csak azért, mert Valuev majd' harminc centivel magasabb ellenfelénél, hiszen volt egy már-már matuzsálemi korba lépő kisember, Larry Donald, aki a Ruíz kihívás jogáért rendezett mérkőzésen bizony alaposan feladta a leckét az azon a meccsen koránt sem olyan félelmetes óriásnak. Bizony, a mi Nicolayunk csak a feltehetőleg más mérkőzést néző pontozóknak, és- egy-két összeesküvés-elméleteket gyártó illető szerint-, a szorító mellett kis zászlócskáit szorongató Don Kingnek köszönhette, hogy Keleti Szörny- mítoszát még legalább egy összecsapás erejéig fenntarthatja. Egy biztos; azon a mérkőzésen mindenki jól járt, kivéve szegény Donaldot, aki valószínűleg csak szomorúan kinézett a ring mellett ülő Don Kingre, mert szerencsétlen esetleg azt hitte, hogy azon a napon volt valaki, aki az ő győzelmét kívánta. Nicolay örül, mert világbajnoki címért bokszolhat, Sauerland úr örül, mert megtérülnek a befektetett eurómilliók, Don King örül, mert Ruíz amolyan modernkori Dávidként eladható lesz, mint "az ígéret földjének" megmentője, a Donaldot jobbnak látó nézők pedig... nos, az ő véleményük ez esetben senkit sem érdekel. A bokszrajongó ilyenkor legfeljebb azt teheti, hogy leül megnézni Valuev következő meccsét, csak esetleg már ellenfeléért szorít.

A szombati mérkőzésen tehát két olyan bunyós csap össze, akiknek veresége esetén aligha borul gyászba a világ, de ettől függetlenül John Ruíz és Nicolay Valuev maradéktalanul boldog lehet, hiszen végre drukkolni fognak nekik- még ha nem is azért mert olyan nagyon szeretik az ökölvívásukat.