Jones-Johnson csata!
Huszonnégy világbajnoki meccs után - melyből csak az egyiken maradt alul, mivel megütötte padlóra küldött ellenfelét, s leléptették - Roy Jones (49-2; 38KO), a sportág akkori legjobb ökölvívója, májusban brutális második menetes KO-vereséget szenvedett. A meglepetések éveként is emlegetett idei esztendőnek kétségkívül ez volt az eddigi legnagyobb szenzációja, habár a KO-vereség számtalan nála nagyobb és erősebb ellenfél elleni meccsében benne volt. De Roy talán épp' azért építhetett ki maga köré érinthetetlenségi mítoszt, mert az Antonio Tarver elleni második találkozójáig egyszerűen egy kategóriával jobbnak tűnt ellenfeleinél.
Jones az 1988-as olimpiai játékok kiábrándító döntője után szegődött el profinak. Roy a szöuli középsúlyú döntőt úgy tűnt, hogy már-már megalázó fölénnyel megnyerte, de koreai ellenfelét hozták ki győztesnek a pontozók - Jones csak ezüstéremmel térhetett haza.
Roy 1989-ben Ricky Randall ellen magabiztos győzelemmel mutatkozott be a profik táborában, három év után pedig legyőzte a korábbi bajnok Jorge Vacát, és a későbbi bajnok Jorge Castrót. Első világbajnoki csatáját 1994-ben, a jelenkor legjobbja, Bernard Hopkins ellen vívta - a tét az IBF középsúlyú öve volt. Ekkor Hopkins még közel sem érte el teljesítménye csúcsát, és a szakma is Roy-t tartotta esélyesebbnek, mindazonáltal a csatát a vártnál kisebb fölénnyel nyerte meg Jones, mindhárom pontozólapon 116-112-es arányban.
Egy címvédés után aztán Jones fellépett nagyközépsúlyba, és a sportág akkori egyik legjobbja, James Toney ellen próbálta meg a kategória világbajnoki övét begyűjteni. A csata ezúttal is 12 menetes volt, s Jones most is jóval gyorsabbnak és dinamikusabbnak tűnt ellenfelénél. Toney a csata során egy ütéstől padlóra is került - habár inkább az egyensúlyát veszítette el hátralépéskor - a rászámolással mindazonáltal Roy még fölényesebben hozta a csatát. A győzelemmel Jones kétségívül bebizonyította, hogy súlycsoportoktól függetlenül ő a világ egyik legjobb ökölvívója.
Számos címvédés után, 1996-ban Jones fellépett félnehézsúlyba, s Mike McCallum legyőzésével megszerezte a WBC ideiglenes övét. A következő év márciusában azonban elszenvedte első vereségét: a veretlen Montell Griffint az kilencedik menetben padlóra küldte, de gyilkos sorozatát akkor fejezte be, amikor Griffin már lent volt, ezért a vezetőbíró leléptette Roy-t. Fél évig sem kellett azonban várnia a revansra, augusztusban egy menet alatt elsöpörte Griffint. Jones ezt követően legyőzte Virgil Hillt, és immáron a világ legjobbjaként megkezdte a félnehézsúlyú trófeák begyűjtését. Lou Del Valle ellen megszerezte a WBA trófeáját, Reggie Johnson ellen az IBF-ét, majd az elkövetkező meccsek során vitathatatlan bajnoki státusát tovább erősítette az IBO, NBA, WBF és IBA övekkel - ökölvívó ennyi címet egyszerre nem csatolhatott a derekára azelőtt.
Roy a világ elsőszámú bokszolójaként azonban a királykategóriában is bizonyítani szeretett volna, ezért 2003-ban kihívta a WBA nehézsúlyú világbajnokát, John Ruízt. Jones sima pontozásos győzelemmel elhódította Ruíztól az övet, s teljesítményével az egész világot lenyűgözte - középsúlytól a nehézsúlyig még mindig nem találkozott méltó ellenféllel. Aztán úgy hozta a sors, hogy Roy egyik tervezett nehézsúlyú meccse se jött létre, ezért visszafogyott félnehézsúlyba, hogy kiálljon Antonio Tarverrel. Azzal a Tarverrel, akit évekig fűtött a sportolói bosszúvágy amatőr korabeli Vereségéért, s aki a WBC bajnokaként várt a revansra, a tavalyi év végén.
2003 novemberében Jones addigi legszorosabb meccsét vívta 12 menetben, s csak nagyon szűken, többségi döntéssel nyerte meg a találkozót. Olyannyira szoros volt a csata, hogy a világ visszaváltóért kiáltott. És 2004 májusában egy kétmenetes csata formájában megkapta. Az első meccsük után a csata szorosságát Jones a fogyasztással és a rövid felkészüléssel indokolta. A visszavágó napján, az első gongszó előtt Tarver megkérdezte a WBC/IBF öveket megszerző Roy-t, hogy ezúttal mik a kifogásai, Jones megpróbált erre a kesztyűivel válaszolni. A második menet közepén azonban Tarver egy hatalmas és tökéletesen célba érő balhoroggal kiütötte a majd' egy évtizede világelső Roy-t, aki nem is magyarázkodott a szenzációs vereséget illetően.
Nem rágódott sokat a vereség okain a 35 éves klasszis, mindenesetre elgondolkodott azon, hogy ebben a korban, ennyi év után talán öregedő szervezete közrejátszhatott a vereségben. Különben edzője, Alton Merkerson a visszavágó előtt egy interjúban, visszafogott megfogalmazással ugyan, de jelezte, hogy tanítványa már nem a régi. Persze mindez Tarver balhorgáig meg sem látszott, Roy egyértelműen irányította a KO-ig a mérkőzést.
Négy hónap után, szombat este a szintén veteránnak számító Glen Johnson ellen Jones azonban bebizonyíthatja magának és a világnak, hogy még nem járt el fölötte az idő és képes újra világbajnoki címet szerezni. Roy a 35 évével is gyorsabb, tapasztaltabb és technikailag felkészültebb ellenfelénél, kérdéses azonban, hogy a vereség és egyáltalán az elmúlt évtizedek bunyója mennyit vett ki belőle. Sokan fényes győzelmet várnak a világ egykori legjobbjától, Glen Johnson azonban az egyik legszívósabb ökölvívója napjainknak, és stílusából adódóan pörgős ökölcsatára sem lehet számtan. Roy győzelme esetén még két meccset szeretne megvívni visszavonulásáig - a visszavágót Bernard Hopkinsszal, - akár nagyközépsúlyban(!) - és a harmadik, végső találkozót Antonio Tarverrel.
Glen Johnson (40-9-2; 27KO) karrierje több ponton is hasonlít Jones pályafutásához. Ő is középsúlyban kezdte el profi pályafutását, igaz csak 1993-ban. Johnson a 35 évével így is veterán bajnoknak számít, mert ugyan mindössze két héttel született előbb, mint szombati riválisa, a szó szoros értelmében beleöregedett a világbajnoki cím megszerzésébe, hisz' egészen februárig nem sikerült az egy szervezet egyik trónját sem betöltenie.
Négy év profi bunyó után adódott az első lehetősége, de a piros sarokban Bernard Hopkins várta - és Hopkins abban az időben már legyőzhetetlen volt, még a rendkívül szívós és erős állú Johnsont is bedarálta, majd a 11. menetben megállította. Glen az elkövetkező 12 hónap leforgása alatt még kétszer alulmaradt különböző ellenfelekkel szemben, néhány győztes meccs után azonban nagyközépsúlyban ismét címmeccsen bizonyíthatott. Az ellenfél ezúttal Sven Ottke volt, s a csatát Németországban vívták. Johnson a szoros meccsen pontozással alulmaradt, mint ahogy az elkövetkező három meccsen is. A hullámvölgyből azonban két fényes győzelemmel lépett ki, Toks Owok megállítása után németországi közönség előtt csapta ki a helyi kedvenc Thomas Ulrich-ot, immáron félnehézsúlyban. Háromnegyed év múlva, Derrick Harmon ellen aztán újabb zakó következett, majd 2003-ban a "Tigrisszelidítő" Julio Cesar González ellen maradt alul pontozással - a mérkőzésen azonban elég vitatható döntés született. Csakúgy, mint három hónappal később Daniel Judah ellen - a legtöbben Glen-t látták jobbnak, az eredmény azonban döntetlen lett. (Judah is elismerte vereségét - a szerk). Mi sem bizonyítja jobban Johnson képességeit és beérését: egy hónap múlva legyőzte Antonio Tarver korábbi nemezisét, Eric Hardingot, s fél év múlva kötelek közé léphetett az IBF félnehézsúlyú koronájáért. Az Antonio Tarver által hátrahagyott trónért az angol Clinton Woodsszal csapott össze, sajnos Angliában. A szoros csatát ugyanis a legtöbbek szerint Glen nyerte, de a pontozók Sheffieldben. döntetlen eredményt hoztak ki. Szerencsére a visszavágón Johnson egyértelműen jobbnak bizonyult, és egyértelmű győzelmet aratott, ezzel "öregkorára", 35 évesen a derekára csatolhatta első világbajnoki övét.
Johnson-t egyértelműen esélytelenebbnek tartják a meccsen, azonban - kicsit távoli példa - Hopkinshoz hasonlóan ő is későn érett meg, és nem veszített annyit a sebességéből az elmúlt évek során. Ütőerejét számos meccsen megmutatta már, pl. Ulrich-ot először egy kemény balhoroggal küldte le, amitől a német aztán már nem is tudott kitisztulni. Johnson-t eddig egyedül Hopkins tudta csak megállítani, és kellemetlen stílusával Jones-nak is meggyűlhet a baja. Hosszú, 12 menetes csatára lehet számítani, és élete legnagyobb lehetőségét, és legjobban fizető meccsét Johnson nem kívánja elveszíteni.
Az összecsapást az Egyesült Államokban magyar idő szerint vasárnap hajnalban, az HBO-n sugározza. Itthoni közvetítésről sajnos nem tudunk beszámolni.
Jones az 1988-as olimpiai játékok kiábrándító döntője után szegődött el profinak. Roy a szöuli középsúlyú döntőt úgy tűnt, hogy már-már megalázó fölénnyel megnyerte, de koreai ellenfelét hozták ki győztesnek a pontozók - Jones csak ezüstéremmel térhetett haza.
Roy 1989-ben Ricky Randall ellen magabiztos győzelemmel mutatkozott be a profik táborában, három év után pedig legyőzte a korábbi bajnok Jorge Vacát, és a későbbi bajnok Jorge Castrót. Első világbajnoki csatáját 1994-ben, a jelenkor legjobbja, Bernard Hopkins ellen vívta - a tét az IBF középsúlyú öve volt. Ekkor Hopkins még közel sem érte el teljesítménye csúcsát, és a szakma is Roy-t tartotta esélyesebbnek, mindazonáltal a csatát a vártnál kisebb fölénnyel nyerte meg Jones, mindhárom pontozólapon 116-112-es arányban.
Egy címvédés után aztán Jones fellépett nagyközépsúlyba, és a sportág akkori egyik legjobbja, James Toney ellen próbálta meg a kategória világbajnoki övét begyűjteni. A csata ezúttal is 12 menetes volt, s Jones most is jóval gyorsabbnak és dinamikusabbnak tűnt ellenfelénél. Toney a csata során egy ütéstől padlóra is került - habár inkább az egyensúlyát veszítette el hátralépéskor - a rászámolással mindazonáltal Roy még fölényesebben hozta a csatát. A győzelemmel Jones kétségívül bebizonyította, hogy súlycsoportoktól függetlenül ő a világ egyik legjobb ökölvívója.
Számos címvédés után, 1996-ban Jones fellépett félnehézsúlyba, s Mike McCallum legyőzésével megszerezte a WBC ideiglenes övét. A következő év márciusában azonban elszenvedte első vereségét: a veretlen Montell Griffint az kilencedik menetben padlóra küldte, de gyilkos sorozatát akkor fejezte be, amikor Griffin már lent volt, ezért a vezetőbíró leléptette Roy-t. Fél évig sem kellett azonban várnia a revansra, augusztusban egy menet alatt elsöpörte Griffint. Jones ezt követően legyőzte Virgil Hillt, és immáron a világ legjobbjaként megkezdte a félnehézsúlyú trófeák begyűjtését. Lou Del Valle ellen megszerezte a WBA trófeáját, Reggie Johnson ellen az IBF-ét, majd az elkövetkező meccsek során vitathatatlan bajnoki státusát tovább erősítette az IBO, NBA, WBF és IBA övekkel - ökölvívó ennyi címet egyszerre nem csatolhatott a derekára azelőtt.
Roy a világ elsőszámú bokszolójaként azonban a királykategóriában is bizonyítani szeretett volna, ezért 2003-ban kihívta a WBA nehézsúlyú világbajnokát, John Ruízt. Jones sima pontozásos győzelemmel elhódította Ruíztól az övet, s teljesítményével az egész világot lenyűgözte - középsúlytól a nehézsúlyig még mindig nem találkozott méltó ellenféllel. Aztán úgy hozta a sors, hogy Roy egyik tervezett nehézsúlyú meccse se jött létre, ezért visszafogyott félnehézsúlyba, hogy kiálljon Antonio Tarverrel. Azzal a Tarverrel, akit évekig fűtött a sportolói bosszúvágy amatőr korabeli Vereségéért, s aki a WBC bajnokaként várt a revansra, a tavalyi év végén.
2003 novemberében Jones addigi legszorosabb meccsét vívta 12 menetben, s csak nagyon szűken, többségi döntéssel nyerte meg a találkozót. Olyannyira szoros volt a csata, hogy a világ visszaváltóért kiáltott. És 2004 májusában egy kétmenetes csata formájában megkapta. Az első meccsük után a csata szorosságát Jones a fogyasztással és a rövid felkészüléssel indokolta. A visszavágó napján, az első gongszó előtt Tarver megkérdezte a WBC/IBF öveket megszerző Roy-t, hogy ezúttal mik a kifogásai, Jones megpróbált erre a kesztyűivel válaszolni. A második menet közepén azonban Tarver egy hatalmas és tökéletesen célba érő balhoroggal kiütötte a majd' egy évtizede világelső Roy-t, aki nem is magyarázkodott a szenzációs vereséget illetően.
Nem rágódott sokat a vereség okain a 35 éves klasszis, mindenesetre elgondolkodott azon, hogy ebben a korban, ennyi év után talán öregedő szervezete közrejátszhatott a vereségben. Különben edzője, Alton Merkerson a visszavágó előtt egy interjúban, visszafogott megfogalmazással ugyan, de jelezte, hogy tanítványa már nem a régi. Persze mindez Tarver balhorgáig meg sem látszott, Roy egyértelműen irányította a KO-ig a mérkőzést.
Négy hónap után, szombat este a szintén veteránnak számító Glen Johnson ellen Jones azonban bebizonyíthatja magának és a világnak, hogy még nem járt el fölötte az idő és képes újra világbajnoki címet szerezni. Roy a 35 évével is gyorsabb, tapasztaltabb és technikailag felkészültebb ellenfelénél, kérdéses azonban, hogy a vereség és egyáltalán az elmúlt évtizedek bunyója mennyit vett ki belőle. Sokan fényes győzelmet várnak a világ egykori legjobbjától, Glen Johnson azonban az egyik legszívósabb ökölvívója napjainknak, és stílusából adódóan pörgős ökölcsatára sem lehet számtan. Roy győzelme esetén még két meccset szeretne megvívni visszavonulásáig - a visszavágót Bernard Hopkinsszal, - akár nagyközépsúlyban(!) - és a harmadik, végső találkozót Antonio Tarverrel.
Glen Johnson (40-9-2; 27KO) karrierje több ponton is hasonlít Jones pályafutásához. Ő is középsúlyban kezdte el profi pályafutását, igaz csak 1993-ban. Johnson a 35 évével így is veterán bajnoknak számít, mert ugyan mindössze két héttel született előbb, mint szombati riválisa, a szó szoros értelmében beleöregedett a világbajnoki cím megszerzésébe, hisz' egészen februárig nem sikerült az egy szervezet egyik trónját sem betöltenie.
Négy év profi bunyó után adódott az első lehetősége, de a piros sarokban Bernard Hopkins várta - és Hopkins abban az időben már legyőzhetetlen volt, még a rendkívül szívós és erős állú Johnsont is bedarálta, majd a 11. menetben megállította. Glen az elkövetkező 12 hónap leforgása alatt még kétszer alulmaradt különböző ellenfelekkel szemben, néhány győztes meccs után azonban nagyközépsúlyban ismét címmeccsen bizonyíthatott. Az ellenfél ezúttal Sven Ottke volt, s a csatát Németországban vívták. Johnson a szoros meccsen pontozással alulmaradt, mint ahogy az elkövetkező három meccsen is. A hullámvölgyből azonban két fényes győzelemmel lépett ki, Toks Owok megállítása után németországi közönség előtt csapta ki a helyi kedvenc Thomas Ulrich-ot, immáron félnehézsúlyban. Háromnegyed év múlva, Derrick Harmon ellen aztán újabb zakó következett, majd 2003-ban a "Tigrisszelidítő" Julio Cesar González ellen maradt alul pontozással - a mérkőzésen azonban elég vitatható döntés született. Csakúgy, mint három hónappal később Daniel Judah ellen - a legtöbben Glen-t látták jobbnak, az eredmény azonban döntetlen lett. (Judah is elismerte vereségét - a szerk). Mi sem bizonyítja jobban Johnson képességeit és beérését: egy hónap múlva legyőzte Antonio Tarver korábbi nemezisét, Eric Hardingot, s fél év múlva kötelek közé léphetett az IBF félnehézsúlyú koronájáért. Az Antonio Tarver által hátrahagyott trónért az angol Clinton Woodsszal csapott össze, sajnos Angliában. A szoros csatát ugyanis a legtöbbek szerint Glen nyerte, de a pontozók Sheffieldben. döntetlen eredményt hoztak ki. Szerencsére a visszavágón Johnson egyértelműen jobbnak bizonyult, és egyértelmű győzelmet aratott, ezzel "öregkorára", 35 évesen a derekára csatolhatta első világbajnoki övét.
Johnson-t egyértelműen esélytelenebbnek tartják a meccsen, azonban - kicsit távoli példa - Hopkinshoz hasonlóan ő is későn érett meg, és nem veszített annyit a sebességéből az elmúlt évek során. Ütőerejét számos meccsen megmutatta már, pl. Ulrich-ot először egy kemény balhoroggal küldte le, amitől a német aztán már nem is tudott kitisztulni. Johnson-t eddig egyedül Hopkins tudta csak megállítani, és kellemetlen stílusával Jones-nak is meggyűlhet a baja. Hosszú, 12 menetes csatára lehet számítani, és élete legnagyobb lehetőségét, és legjobban fizető meccsét Johnson nem kívánja elveszíteni.
Az összecsapást az Egyesült Államokban magyar idő szerint vasárnap hajnalban, az HBO-n sugározza. Itthoni közvetítésről sajnos nem tudunk beszámolni.
