A hosszú számolás ütközete
Node haladjunk időrendi sorrendben. A felek először 1926 szeptember 23-án csaptak össze, a tét Dempsey nehézsúlyú világbajnoki öve volt.
Első összecsapásuk előtt Jack Dempsey hét éve őrizte Jess Willard-tól elhódított koronáját, és ezalatt olyan kihívókat győzött le, mint Billy Miske, Georges Carpentier vagy Tommy Gibbons. Tunney elleni első mérkőzését megelőzően Dempsey Luis Angel Firpo ellen lépett utoljára ringbe, 1923 szeptember 14-én, így szinte napra pontosan három évet hagyott ki. Ez pedig sok idő még egy olyan rendkívüli képességekkel megáldott bajnok esetén is, mint a "Manassai marcangoló" volt. Különösen, ha egy másik kiváló bajnokkal találkozik, aki az ökölvívást olyan művészi szinten űzi, mint ahogy tette azt Gene Tunney. Tunney az ökölvívással a flottánál töltött évei alatt kezdett el komolyan foglalkozni, megnyerte a flotta bajnokságát, és leszerelése után profinak állt. Pályája gyorsan ívelt felfelé, elhódította a félnehézsúlyú bajnoki címet Battling Levinsky-től, és a későbbiekben is csak egyszer szenvedett vereséget, Harry Greb-től, minden idők egyik legjobb középsúlyú bajnokától. Greb-el még négyszer megmérkőzött, háromszor legyőzte, egyszerer pedig döntetlenre végeztek, valamint kiütötte Gerges Carpentier-t, és Tommy Gibbons-t is.
Tunney remek ökölvívó volt, a szó klasszikus értelmében. Pompás ütemérzékkel, és kiváló lábmunkával rendelkezett, valamint ő volt az első nehézsúlyú világbajnok, aki hátrafelé lépkedve bokszolt (a második Ali volt), ezzel nem adva lehetőséget ellenfeleinek a nagy erejű ütések elhelyezésére, de belecsalogatva őket ellensorozataiba. Mindemellett taktikailag rendkívül érett bunyót mutatott be, a ringben megkereste - és megtalálta - ellenfelei gyenge pontját, és módszeresen kihasználta azt. Ő volt talán az első fehérbőrű világbajnok aki közutálatnak örvendett a nézők körében, mert kijelentette, hogy ő az ökölvívást csak pénzért végzi, és amint "összebokszolt" kétmillió dollárt befejezi pályafutását. Ez az akkori kor felfogása szerint főbenjáró vétség volt, az újságírók negatív hangulatot keltettek Tunney körül, és a nézők tetemes része azért járt meccseire, hogy végre feküdni lássa. Tunney azonban nem tette meg nekik ezt a szívességet.
Mikor kihívta Dempsey-t, mindenki azt várta, hogy a Marcangoló most végre jól megleckézteti. A nagy kedvenc Dempsey 11-5 arányban volt esélyes a fogadóirodáknál, és 120.557 néző préselődött be philadelphia-i Sesquicentennial stadionba, hogy megtekintse az összecsapást. Azonban csalódniuk kellett. A hosszú kihagyásból visszatérő Dempsey csak árnyéka volt egykori önmagának, ellenfele valósággal leiskolázta. Gene Tunney ellépkedett a bajnok bágyadt rohamai elől, vagy jó ütemben vert közbe, a belharcot nem vállalta fel, közel- és külharcban pedig számára azon az estén ringbe lépő Dempsey nem volt ellenfél. A találkozót tíz menetre írták ki, melynek végén már az eredményhirdetés előtt mindenki számára egyértelmű volt a végeredmény, Gene Tunney egyhangú pontozással megszerezte a nehézsúlyú világbajnoki címet.
A mérkőzés után Dempsey a visszatérését tervezte, és hogy véghezviszi azt, ami még egyetlen bajnoknak sem sikerült, visszaszerzi elvesztett trónját. Eldobta külsőségeit, úgy élt és edzett mint régen - de a hosszú kihagyást nem tudta teljesen semmissé tenni. 1927 júliusában eliminátori mérkőzést vívott Jack Sharkey-val Tuney kihívásának jogáért, és ekkor már egy olyan Dempsey lépett ringbe aki bár nem a régi volt, de már emlékeztetett régi önmagára. Ezt a Dempsey-t az első menetekben kegyetlen harcban megverte Sharkey, de a Marcangoló túlélte a nehéz pillanatokat, és egyenrangú ellenféllé vált. A hetedik menetben Sharkey vezetett, amikor Dempsey egy mélyütése után kinézett a bíróra, és leengedte a kezét. Ez nagy hiba volt, mert a bíró nem látta a mélyütést, és Dempsey nem állt meg, hanem egy balhoroggal tisztán telibe találta ellenfele állát. A számolás már csak formalitás volt.
A világbajnoki döntőt 1927 szeptember 22-én rendezték. Tunney időközben pihent, és Dempsey sem vállalt több mérkőzést. Chicago-ban a Soldiers Field-ben 105.000 néző gyűlt össze, hogy megtekintsék a nagy visszavágót. Dave Barry mérkőzésvezető az összecsapás előtt ismertette a felekkel az új szabályt, mely szerint leütés esetén az állva maradt félnek a semleges sarokba kell mennie, és ott várnia, hogy a bíró engedélyt adjon a folytatásra. A küzdő felek igenlő válasza után megkezdődött az összecsapás, mely az első menetben ugyanott folytatódott, ahol egy évvel azelőtt abbamaradt. Tunney megfontolt, összeszedett ökölvívással tartotta karban Dempsey rohamait, aki csak kereste ringben ellenfelét. Aztán az első szünetben az ex-bajnok mentálisan is összekapta magát, és innentől fogva Tunney dominanciája jelentősen csökkent. Jelentősen, de nem teljesen. Ez a Dempsey nem a régi Dempsey volt, bár sokban hasonlított hozzá, mégsem tudott olyan gyorsan reagálni, és akkora nyomást helyezni ellenfelére mint 4-5 évvel azelőtt. Tunney ugyanazt tette mint első mérkőzésükön, közbevert, ellépett, az öldöklő belharcot ha kellett fogással, de elkerülte, és gyűjtögette pontjait. Dempsey erőszakos, törtető harcmodorával nyert ugyan meneteket, de a tíz menetre kiírt mérkőzés hatodik menete után ismét egyértelműen ellenfelének állt a zászló. Így kezdődött a hetedik menet. Mely ugyanúgy kezdődött mint a többi, ám a menet közepé fordulat történt, Tunney egy balegyenesét Dempsey keresztbeverte egy jobbkezessel, mire a bajnok a köteleknek esett. Itt még két villámgyors jobb- és egy balhorgot kapott, mielőtt leért volna a padlóra. A tömeg tombolt, Dempsey újra bajnoknak érezte magát, de elfelejtett a távoli sarokba menni. Öt másodperc telt el, míg a bíró odatuszkolta, és csak azután kezdte el a számolást. Tunney kilencnél felállt - tehát összesen 14 másodpercet töltött a padlón! -, és a menet további részét meneküléssel, fogással kivédekezte.
A máskor a hasonló szituációkat oly biztos kézzel kihasználó Marcangoló ezúttal nem tudott felnőni a feladathoz, hogy ez saját hanyatlott teljesítménye, vagy Tunney ragyogó technikája miatt volt, az örök kérdés marad. A nyolcadik menetben Dempsey térde ért a padlóra Tuney egyik remekbeszabott jobbegyenese után, és a hátralévő menetekben a bajnok már jórészt arra törekedett, hogy megőrizze előnyét. Ez sikerült is, és pontozással megvédte címét, a mérkőzés pedig hosszú ideig beszédtémát szolgáltatott a szakértők és a rajongók részére.
A lapok már másnap a "Hosszú számolás ütközete" (The long count fight) címmel emlegették az összecsapást, mert a számolás 14 másodpercig tartott. Lévén a szabály nyilvánvalóvá tette, hogy földön fekvő ellenfelet számolás nélkül nem lehet kiütöttnek nyilvánítani, a vita elsősorban arról szólt, hogy jogosan hagyta-e a mérkőzésvezető, hogy Tunney ily sokáig maradjon a földön. A közönség mindenesetre döntött, a Dave Barry által vezetett mérkőzések minden szünetében a nézők kórusban számoltak tizennégyig, így emlékeztetve őt a Tunney - Dempsey meccs hetedik menetére. Dempsey a mérkőzés után visszavonult a hivatalos profi ökölvívástől, bal szemének megromlott egészségi állapotára hivatkozva. Tunney egy alkalommal védte meg koronáját, majd ő is visszavonult, az üzletnek és az irodalomnak szentelte életét.
A "Hosszú számolás ütközete" bevonult a boksztörténelembe, résztvevői felei pedig pár év ellenségeskedés után nézetet váltottak, és a későbbiekben jó kapcsolatot ápoltak egymással.
Első összecsapásuk előtt Jack Dempsey hét éve őrizte Jess Willard-tól elhódított koronáját, és ezalatt olyan kihívókat győzött le, mint Billy Miske, Georges Carpentier vagy Tommy Gibbons. Tunney elleni első mérkőzését megelőzően Dempsey Luis Angel Firpo ellen lépett utoljára ringbe, 1923 szeptember 14-én, így szinte napra pontosan három évet hagyott ki. Ez pedig sok idő még egy olyan rendkívüli képességekkel megáldott bajnok esetén is, mint a "Manassai marcangoló" volt. Különösen, ha egy másik kiváló bajnokkal találkozik, aki az ökölvívást olyan művészi szinten űzi, mint ahogy tette azt Gene Tunney. Tunney az ökölvívással a flottánál töltött évei alatt kezdett el komolyan foglalkozni, megnyerte a flotta bajnokságát, és leszerelése után profinak állt. Pályája gyorsan ívelt felfelé, elhódította a félnehézsúlyú bajnoki címet Battling Levinsky-től, és a későbbiekben is csak egyszer szenvedett vereséget, Harry Greb-től, minden idők egyik legjobb középsúlyú bajnokától. Greb-el még négyszer megmérkőzött, háromszor legyőzte, egyszerer pedig döntetlenre végeztek, valamint kiütötte Gerges Carpentier-t, és Tommy Gibbons-t is.
Tunney remek ökölvívó volt, a szó klasszikus értelmében. Pompás ütemérzékkel, és kiváló lábmunkával rendelkezett, valamint ő volt az első nehézsúlyú világbajnok, aki hátrafelé lépkedve bokszolt (a második Ali volt), ezzel nem adva lehetőséget ellenfeleinek a nagy erejű ütések elhelyezésére, de belecsalogatva őket ellensorozataiba. Mindemellett taktikailag rendkívül érett bunyót mutatott be, a ringben megkereste - és megtalálta - ellenfelei gyenge pontját, és módszeresen kihasználta azt. Ő volt talán az első fehérbőrű világbajnok aki közutálatnak örvendett a nézők körében, mert kijelentette, hogy ő az ökölvívást csak pénzért végzi, és amint "összebokszolt" kétmillió dollárt befejezi pályafutását. Ez az akkori kor felfogása szerint főbenjáró vétség volt, az újságírók negatív hangulatot keltettek Tunney körül, és a nézők tetemes része azért járt meccseire, hogy végre feküdni lássa. Tunney azonban nem tette meg nekik ezt a szívességet.
Mikor kihívta Dempsey-t, mindenki azt várta, hogy a Marcangoló most végre jól megleckézteti. A nagy kedvenc Dempsey 11-5 arányban volt esélyes a fogadóirodáknál, és 120.557 néző préselődött be philadelphia-i Sesquicentennial stadionba, hogy megtekintse az összecsapást. Azonban csalódniuk kellett. A hosszú kihagyásból visszatérő Dempsey csak árnyéka volt egykori önmagának, ellenfele valósággal leiskolázta. Gene Tunney ellépkedett a bajnok bágyadt rohamai elől, vagy jó ütemben vert közbe, a belharcot nem vállalta fel, közel- és külharcban pedig számára azon az estén ringbe lépő Dempsey nem volt ellenfél. A találkozót tíz menetre írták ki, melynek végén már az eredményhirdetés előtt mindenki számára egyértelmű volt a végeredmény, Gene Tunney egyhangú pontozással megszerezte a nehézsúlyú világbajnoki címet.
A mérkőzés után Dempsey a visszatérését tervezte, és hogy véghezviszi azt, ami még egyetlen bajnoknak sem sikerült, visszaszerzi elvesztett trónját. Eldobta külsőségeit, úgy élt és edzett mint régen - de a hosszú kihagyást nem tudta teljesen semmissé tenni. 1927 júliusában eliminátori mérkőzést vívott Jack Sharkey-val Tuney kihívásának jogáért, és ekkor már egy olyan Dempsey lépett ringbe aki bár nem a régi volt, de már emlékeztetett régi önmagára. Ezt a Dempsey-t az első menetekben kegyetlen harcban megverte Sharkey, de a Marcangoló túlélte a nehéz pillanatokat, és egyenrangú ellenféllé vált. A hetedik menetben Sharkey vezetett, amikor Dempsey egy mélyütése után kinézett a bíróra, és leengedte a kezét. Ez nagy hiba volt, mert a bíró nem látta a mélyütést, és Dempsey nem állt meg, hanem egy balhoroggal tisztán telibe találta ellenfele állát. A számolás már csak formalitás volt.
A világbajnoki döntőt 1927 szeptember 22-én rendezték. Tunney időközben pihent, és Dempsey sem vállalt több mérkőzést. Chicago-ban a Soldiers Field-ben 105.000 néző gyűlt össze, hogy megtekintsék a nagy visszavágót. Dave Barry mérkőzésvezető az összecsapás előtt ismertette a felekkel az új szabályt, mely szerint leütés esetén az állva maradt félnek a semleges sarokba kell mennie, és ott várnia, hogy a bíró engedélyt adjon a folytatásra. A küzdő felek igenlő válasza után megkezdődött az összecsapás, mely az első menetben ugyanott folytatódott, ahol egy évvel azelőtt abbamaradt. Tunney megfontolt, összeszedett ökölvívással tartotta karban Dempsey rohamait, aki csak kereste ringben ellenfelét. Aztán az első szünetben az ex-bajnok mentálisan is összekapta magát, és innentől fogva Tunney dominanciája jelentősen csökkent. Jelentősen, de nem teljesen. Ez a Dempsey nem a régi Dempsey volt, bár sokban hasonlított hozzá, mégsem tudott olyan gyorsan reagálni, és akkora nyomást helyezni ellenfelére mint 4-5 évvel azelőtt. Tunney ugyanazt tette mint első mérkőzésükön, közbevert, ellépett, az öldöklő belharcot ha kellett fogással, de elkerülte, és gyűjtögette pontjait. Dempsey erőszakos, törtető harcmodorával nyert ugyan meneteket, de a tíz menetre kiírt mérkőzés hatodik menete után ismét egyértelműen ellenfelének állt a zászló. Így kezdődött a hetedik menet. Mely ugyanúgy kezdődött mint a többi, ám a menet közepé fordulat történt, Tunney egy balegyenesét Dempsey keresztbeverte egy jobbkezessel, mire a bajnok a köteleknek esett. Itt még két villámgyors jobb- és egy balhorgot kapott, mielőtt leért volna a padlóra. A tömeg tombolt, Dempsey újra bajnoknak érezte magát, de elfelejtett a távoli sarokba menni. Öt másodperc telt el, míg a bíró odatuszkolta, és csak azután kezdte el a számolást. Tunney kilencnél felállt - tehát összesen 14 másodpercet töltött a padlón! -, és a menet további részét meneküléssel, fogással kivédekezte.
A máskor a hasonló szituációkat oly biztos kézzel kihasználó Marcangoló ezúttal nem tudott felnőni a feladathoz, hogy ez saját hanyatlott teljesítménye, vagy Tunney ragyogó technikája miatt volt, az örök kérdés marad. A nyolcadik menetben Dempsey térde ért a padlóra Tuney egyik remekbeszabott jobbegyenese után, és a hátralévő menetekben a bajnok már jórészt arra törekedett, hogy megőrizze előnyét. Ez sikerült is, és pontozással megvédte címét, a mérkőzés pedig hosszú ideig beszédtémát szolgáltatott a szakértők és a rajongók részére.
 |
A "Hosszú számolás ütközete" bevonult a boksztörténelembe, résztvevői felei pedig pár év ellenségeskedés után nézetet váltottak, és a későbbiekben jó kapcsolatot ápoltak egymással.
