A mexikói legendák búcsúja
Miután Erik Morales (48-6-0) vereséget szenvedett a leggyengébbnek tartott könnyűsúlyú bajnoktól az amerikai David Diaztól, a világ számára egyértelművé vált, hogy a mexikói bokszlegenda nem tudja már tartani a lépést a közvetlen élvonallal. A még mindig csak 31 éves, de sok csatát megjárt ikon valószínűleg végképp szögre akasztotta a kesztyűit. Ha vissza is tér még a kötelek közé, komoly kihívóként biztosan nem számolhatunk vele, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy utolsó hat mérkőzéséből négyet egyértelműen elveszített és egyet tudott csak magabiztosan hozni. Sejthető volt, bár koránt sem ennyire egyértelmű, hogy a még mindig végletekig szoros meccseket vívó Marco Antonio Barrera (63-6-0) is hamarosan bejelenti visszavonulását. Igaz, azt talán kevesen gondolták, hogy ezt már a Pacquiao elleni meccs előtt megteszi.
Moralesről és Barreráról eddig is számolatlanul születtek írások, és nevük örökre fent marad a boksz nagy rivalizálásai között. És tényleg, bár a két mexikói harcos életútja igencsak különböző és mégis annyira összefonódik párosuk karrierje, akár a szórakoztatóiparban Bud Spencer és Terence Hill vagy Korda György és Balázs Klári, esetleg Bill Clinton és Monica Lewinksy. Persze nem is kell ilyen messzire mennünk, hiszen a boksztörténelem is hemzseg a halhatatlan párosoktól, elég ha csak Gattira és Wardra vagy Alira és Frazierre gondolunk. Jelen írás azonban továbbra is a két mexikói bunyósról szól, akiket még láthatunk talán a kötelek között, de minden valószínűség szerint túl vannak már pályájuk összes meghatározó meccsén és - tegyük hozzá gyorsan - szégyenkezni valója egyiküknek sem lehet emiatt. A fő kérdés mindkettőjük esetében csak az lehet, hogy mikor kerülnek be a canastotai nagykönyvbe, mikor nyernek bebocsátást a Halhatatlanok Csarnokába.
Jobb elv híján, kezdjük az összehasonlítást az idősebbikükkel. A Babaarcú Gyilkossal, teljes nevén Marco Antonio Barrera Tapiával, aki 1974. január 17-én született Mexikó városban. Az ötszörös mexikói bajnok, 56-4-es amatőr rekorddal, 15 évesen állt a profik táborába. A győzelmeit sorra begyűjtő Barrera hamarosan Kaliforniában találta magát, ahol pár éven belül komoly nevet szerzett magának látványos stílusával és eredményes bunyójával. 1995-ben szerezte első komolynak mondható övét, amikor a WBO kispehelysúlyú világbajnoka lett Daniel Jimenez ellen. A következő másfél évben aztán meg is védte az övét, méghozzá a mexikói hagyományoknak megfelelően nem is egyszer, nem is kétszer, hanem egész pontosan nyolcszor! A nyolc meccsből ráadásul csak egyszer volt szükség a pontozókra, akkor is magabiztosan hozta a meneteket Barrera. Érdemes még megemlíteni, hogy a nyolcban volt az olimpiai aranyérmes Kennedy McKinney is, akivel egy hatalmas adok-kapok után a 12. menetben tudott végezni a Babaarcú.
Ekkor jött Barrera nemezise, a korábbi WBA harmatsúlyú bajnok Junior Jones, akit szinte esélytelennek tartottak, és aki öt menetben "lemosta" a WBO bajnokát a ringben. A meccs hivatalosan diszkvalifikációval végződött, mert a mexikói csapat beugrott a ringbe, hogy kimentse védencét a további verés elől. A visszavágón aztán Barrera sokkal jobban teljesített, így végigállta a tizenkét menetet amerikai riválisa ellen, de revansot vennie nem sikerült.
10 hónap pihenő után lassabb építkezés következett és bár a WBO kevésbé értékes öve visszakerült hozzá '98-ban, a következő komolyabb megmérettetésig 2000-ig kellett várni, amikor is a WBC bajnok Erik "El Terrible" Morales várt rá. Morales 35-0-ás mérleggel érkezett a meccsre, komoly favoritként, miként az akkor 26 éves Barrerát sokan kiégett bunyósnak látták addigra. A meccs egyébként elnyerte az év meccse díjat a patinás Ring magazin szerkesztőségétől és bár Morales nyerte megosztott pontozással, de a közvélemény egy jelentős része Barrera győzelmét látta volna jogosabbnak. A Barrera győzelmét hangoztatók fő érve az volt, hogy az utolsó menetben a bíró Moralesre számolt, aki így két ponttal elvesztette a menetet és szerintük emiatt mindenképp Barrerának kellett volna nyernie az egyébként szoros meccset. Ebből a szempontból mellékes, de visszalassításból jól láthatóan nem ütéstől ment le a fiatalabbik mexikói, hanem egy elhajlás utáni egyensúlyvesztés miatt. A meccs után Erik feljebb lépett egy súlycsoportot és Barrera visszakapta a WBO világbajnoki övét.
Kicsivel több mint egy év múlva Barrera egy újabb nagy egyéniséggel találkozott. Az ösztönös bokszot hihetetlen magas szinten művelő, hiperarrogáns "Prince" Naseem Hamed jelentkezett az amerikai piac meghódításáért. Nyugodtan mondhatjuk, hogy egy fantasztikus karrier csúcspontja volt 2001 április 7-e, bár a nagyütő angol valószínűleg nem ilyen meccsre, és talán nem is ilyen Barrerára számított. A kezdetben tömény agressziójáról és mexikói forrófejűségéről híres Barrera ugyanis időközben olyan technikai fejlődésen és stílusváltáson ment keresztül, ami valószínűleg sokaknak fel sem tűnt addig az estéig. A keménykezű és kiszámíthatatlan stílusú "Herceg" ugyanis olyan verést kapott a folyamatosan feltartóütéseivel és zárt védekezéssel operáló Barrerától, hogy gyakorlatilag egy életre elment a kedve a szorítóktól.
A következő nagy feladat ismét az "ősi" ellenség és nagy rivális Morales volt, a végeredmény pedig egy némileg egyhangúbb csata, ezúttal fordított előjellel. A közvélemény Moralest látta a jobbnak, a pontozók Barrerát. A két bokszoló alapvető ellentétét egyébként legtöbben Barrera keserű megjegyzésétől eredeztetik, amikor az első meccs után azt találta mondani, hogy a pontozók kihozták a meccset közvetítő HBO emberét (Moralest), pedig nem is olyan jó. El Terrible ezt igencsak tiszteletlenségnek érezte és további karrierjükben szó-szót követve harapóztak el az indulatok, sokszor a tettlegességtől sem riadtak vissza. Hozzá kell tenni, hogy kettejük rivalizálásában az is fontos szerepet kapott - és sokan pont ebben látják az igazi okot - , hogy míg Morales szinte szó szerint az utcán nőtt fel és a megélhetésért kellett küzdenie, addig Barrera Mexikóváros egyik legbefolyásosabb családjának tagja.
A folytatás Barrera számára két sima győzelem a három súlycsoportos bajnok Johnny Tapia és kétszeres világbajnok Kevin Kelley ellen, igaz mindkét amerikai rivális hét évvel idősebbek a mexikóinál. Ezután jött a váratlan vereség a feltörekvő filippínó, Manny Pacquiao ellen. Korunk legjobb nagypehelysúlyú bunyósa és a súlycsoportoktól független ranglisták legnagyobb verekedője akkoriban még lényegében ismeretlennek számított, és két veresége sebezhető ellenfelet jelzett a Babaarcúnak, akit valószínűleg igencsak meglepett Pacman ereje. Barrerat bő tíz egyoldalú menet után ismét a ringsarka mentette ki a további verés elől. Ezek után szinte természetesnek mondható, hogy a Morales szurkolók - és talán még sokan mások - kiégett Barreráról kezdtek beszélni, aki gyenge teljesítményt nyújtott Morales ellen, aki öregeket ver, és aki kikap a kis súlyból érkező Pacmantől.
Barrera válasza erre egy hét meccses és egyértelmű győzelmi sorozat volt, köztük olyan nevek ellen, mint Paulie Ayala ('99-es év bokszolója), majd feljebb lépve ismét Erik Morales - akit ezúttal tisztán és könnyedén vert egy emlékezetes meccsen - majd a kötelező kihívó Mzonke Fana és az IBF bajnok Robbie Peden, végül a sziklakemény amerikai-mexikói Rocky Juarez kétszer. Ez év márciusában aztán Barrera ismét összeakadt egy nagy tehetséggel, a mexikói Marquez testvérek idősebb tagjával Juan Manuel Marquezzel. A szintén mexikói Marquez, egy súlycsoporttal lejjebb már begyűjtött három komoly övet, addigi legnagyobb eredménye talán mégis egy döntetlen volt a megállíthatatlannak tűnő Paquiaoval szemben. A korát egyre jobban mutató Barrera, aki régóta egyre taktikusabb és technikásabb ökölvívással kompenzálta tompuló képességeit, már így sem számított favoritnak a meccs előtt. A meccs aztán ismét eléggé megosztotta a közvéleményt, mert az agresszívan támadó, de több találatot nyelő Marquez akkora pontkülönbséggel nyerte a mérkőzést, hogy az csak arról tehetett tanúbizonyságot, hogy a pontozóbírók feltehetőleg a büfében töltötték a mérkőzést. Az egyébként igen taktikus, de fordulatos mérkőzést a független pontozók általában döntetlen körülinek látták, annak ellenére is, hogy a veterán mexikói - önhibájából - 10-8-ra elvesztett egy már megnyert menetet, amikor megütötte a földön fekvő Marquezt.
Barrera nem sokkal később bejelentette, hogy a legjobbat, Pacquiaot akarja búcsúmeccsnek, mást nem fogad el. A meccs a promóteri ellentétek ellenére is létrejött, és a mexikói ikon méltón búcsúzott. Igaz győzelmére szinte semmi esély nem volt, de az sem kis teljesítmény, hogy ezúttal végigállta a filippínó bunyós - azóta még csiszoltabb - támadásait és 12 menet után emelt fejjel búcsúzhatott a szorítók világától, vagy legalábbis a nagy gálák közönségétől. (A mérkőzés után már a végleges búcsúról beszélt - a szerk.)
Erik Isaac Morales Elvira, 1976 szeptember 1-jén látta meg a napvilágot a mexikói Tijuanában. Morales 5 évesen húzott először kesztyűt és 16 évesen küzdött először profi ökölvívóként, ám ekkor már a nagy Julio Cesar Chavez állandó sparringpartnere volt! 1997-ben, 21 évesen vívta élete első komoly címmeccsét, és rögtön kiütötte az azóta Halhatatlannak választott Daniel Zaragozát, akit mellesleg soha korábban nem ütöttek ki, és aki a mérkőzés után vissza is vonult.
Morales következő nagy dobása volt, amikor négy menetben kiütötte Barrera nemezisét, a WBC bajnok Junior Jonest. Egy évvel és négy meccsel később Morales feljebb akart lépni egy súlycsoportot, ami nem is lehetett csoda, tekintve, hogy a 174 centiméter magas Morales nehezen tudta már hozni a kispehelysúly határát, azaz a 55,34 kilogrammot. Csakhogy volt még egy ellenfél, akit le kellett tudnia mielőtt továbblépett, ez pedig nem volt más mint Barrera, aki - mint már említettük - komoly ellenfélnek, de könnyű prédának számított, lévén simán kikapott Jonestól. A meccs után Morales, ahogy már korábban jelezte, feljebb lépett egy súlycsoportot és továbbra is veretlenül várta a kihívásokat. A rajongói pedig a Barrera elleni nehéz meccs és megingás egyetlen okaként a túl kemény fogyasztást jelölték meg.
Morales új csoportjában is hamar begyűjtötte a világbajnoki címet, ehhez pedig Kevin Kelley-n vezetett át az út, akit hét menetben vert meg az interim címért, majd két meccsel később a világbajnok Guty Espadas Jr-tól elvette a teljes értékű címet egy 12 menetes, viszonylag szoros meccsen. Morales rögtön a következő meccsén a nagyon kemény, de addig jobbára ismeretlen In Jin Chi ellen védte meg a címét, és bár a meccs végkimenetele a többség szerint egyértelmű volt, a dél-koreai Chi rögtön a súlycsoport legjobbjai közé katapultálta magát.
Ezután vívta Morales a megnyert mégis elveszített második meccsét Barrerával, majd folytatta a menetelését jobbnál jobb bunyósok ellen. Sorban a már említett Paulie Ayala a betöltetlen WBC övért, aztán két címvédés után ismét Guty Espadas Jr ellen. Ezúttal viszont csak 3 menetet adott a volt bajnoknak. Egy viszonylag sima, de érdekes meccsen legyőzte a tehetséges Jesus Chavezt is, majd két meccs múltán ismét Barrerával találkozott. A találkozó fantázianeve: "Egyszer és mindenkorra". A két mexikói nem is okozott csalódást, a meccs parázs csatát hozott, de ezúttal nem volt kérdés a győztes kilétéről, Barrera simán győzedelmeskedett. (A találkozóról egyébként sokakban talán pont az a kép maradt meg, amikor az eredményhirdetés előtt Barrera gratulálni próbál Moralesnek, amikor az egy teli pohár vizet önt riválisa apja felé.)
El Terrible ezek után még egy meccsre nagyon komolyan felkészül, méghozzá a filippínó hurrikán ellen. Pacman akkorra már komoly nevet szerzett magának, elsősorban a MAB elleni sikerével, de Morales még egyszer, utoljára bebizonyította, hogy milyen nagyszerű versenyző és egy szoros de egyértelmű meccsen megverte ellenfelét. Ezután ismét fellép, hogy könnyűsúlyban is bizonyítson, de megalázó vereséget szenved az amúgy világbajnoknak csak középszerű Zahir Raheemtől, majd visszatér nagypehelysúlyba két újabb meccset vívni az immár sokak által rettegett Manny Paquiao ellen. Az első meccs elején még nagyjából partiban is volt Morales, de aztán tíz menet alatt felőrölte őt a filippínó. A döntő meccsen azonban már csak három menetet bírt a mexikói bunyós. El Terrible ezek után bejelentette visszavonulását, de a dolgok számára kedvező alakulása miatt még egy nekirugaszkodást engedélyezett magának a könnyűsúlyú címért, ezzel téve egy végső próbát, hogy első mexikóiként négy súlycsoport világbajnokaként vonulhasson vissza. A képességei javát már elveszítő Morales azonban nem tudott győzedelmeskedni Diaz felett és ezzel egyértelművé vált, hogy a csupa-szív harcos felett eljárt már az idő.
Talán sokakban felmerül a kérdés, hogy melyikük volt a jobb ökölvívó? A háromból két csatát nyerő és Hamedet "nyugdíjba küldő" Barrera vagy a Barrerát, Pacquiaot és Jonest legyőző Morales? Túl nehéz kérdés. Persze meg lehetne vizsgálni a számokat is karrierjükben, mint például, hogy Morales 21 világbajnoki meccsből mindössze hármat, Barrera 25-ből négyet veszített el. Vagy meg lehet nézni a többi ellenfél minőségét is és megpróbálni értékelni a teljesítményeket, de talán legjobb, ha mindenki maga dönti el melyikük volt a jobb, ebben pedig jó eséllyel nagyobb szerepet fog kapni a két harcos stílusa, mint a puszta számok. Kinek mi a szimpatikusabb a minden hájjal megkent és alkalmazkodóképességéről tanúbizonyságot tevő Barrera, vagy a csupaszív Morales, aki sosem hátrált ki egy adok-kapokból, még akkor sem, ha így a szinte biztos vereség várt rá? Ízlés kérdése.
Egy viszont biztos, az ő helyük - akármennyire is utálják egymást - egymás mellett van, mégpedig a Halhatatlanok Csarnokának legfelső emeletén! Erik, Antonio, köszönjük a feledhetetlen órákat és pillanatokat!
Moralesről és Barreráról eddig is számolatlanul születtek írások, és nevük örökre fent marad a boksz nagy rivalizálásai között. És tényleg, bár a két mexikói harcos életútja igencsak különböző és mégis annyira összefonódik párosuk karrierje, akár a szórakoztatóiparban Bud Spencer és Terence Hill vagy Korda György és Balázs Klári, esetleg Bill Clinton és Monica Lewinksy. Persze nem is kell ilyen messzire mennünk, hiszen a boksztörténelem is hemzseg a halhatatlan párosoktól, elég ha csak Gattira és Wardra vagy Alira és Frazierre gondolunk. Jelen írás azonban továbbra is a két mexikói bunyósról szól, akiket még láthatunk talán a kötelek között, de minden valószínűség szerint túl vannak már pályájuk összes meghatározó meccsén és - tegyük hozzá gyorsan - szégyenkezni valója egyiküknek sem lehet emiatt. A fő kérdés mindkettőjük esetében csak az lehet, hogy mikor kerülnek be a canastotai nagykönyvbe, mikor nyernek bebocsátást a Halhatatlanok Csarnokába.
Jobb elv híján, kezdjük az összehasonlítást az idősebbikükkel. A Babaarcú Gyilkossal, teljes nevén Marco Antonio Barrera Tapiával, aki 1974. január 17-én született Mexikó városban. Az ötszörös mexikói bajnok, 56-4-es amatőr rekorddal, 15 évesen állt a profik táborába. A győzelmeit sorra begyűjtő Barrera hamarosan Kaliforniában találta magát, ahol pár éven belül komoly nevet szerzett magának látványos stílusával és eredményes bunyójával. 1995-ben szerezte első komolynak mondható övét, amikor a WBO kispehelysúlyú világbajnoka lett Daniel Jimenez ellen. A következő másfél évben aztán meg is védte az övét, méghozzá a mexikói hagyományoknak megfelelően nem is egyszer, nem is kétszer, hanem egész pontosan nyolcszor! A nyolc meccsből ráadásul csak egyszer volt szükség a pontozókra, akkor is magabiztosan hozta a meneteket Barrera. Érdemes még megemlíteni, hogy a nyolcban volt az olimpiai aranyérmes Kennedy McKinney is, akivel egy hatalmas adok-kapok után a 12. menetben tudott végezni a Babaarcú.
Ekkor jött Barrera nemezise, a korábbi WBA harmatsúlyú bajnok Junior Jones, akit szinte esélytelennek tartottak, és aki öt menetben "lemosta" a WBO bajnokát a ringben. A meccs hivatalosan diszkvalifikációval végződött, mert a mexikói csapat beugrott a ringbe, hogy kimentse védencét a további verés elől. A visszavágón aztán Barrera sokkal jobban teljesített, így végigállta a tizenkét menetet amerikai riválisa ellen, de revansot vennie nem sikerült.
10 hónap pihenő után lassabb építkezés következett és bár a WBO kevésbé értékes öve visszakerült hozzá '98-ban, a következő komolyabb megmérettetésig 2000-ig kellett várni, amikor is a WBC bajnok Erik "El Terrible" Morales várt rá. Morales 35-0-ás mérleggel érkezett a meccsre, komoly favoritként, miként az akkor 26 éves Barrerát sokan kiégett bunyósnak látták addigra. A meccs egyébként elnyerte az év meccse díjat a patinás Ring magazin szerkesztőségétől és bár Morales nyerte megosztott pontozással, de a közvélemény egy jelentős része Barrera győzelmét látta volna jogosabbnak. A Barrera győzelmét hangoztatók fő érve az volt, hogy az utolsó menetben a bíró Moralesre számolt, aki így két ponttal elvesztette a menetet és szerintük emiatt mindenképp Barrerának kellett volna nyernie az egyébként szoros meccset. Ebből a szempontból mellékes, de visszalassításból jól láthatóan nem ütéstől ment le a fiatalabbik mexikói, hanem egy elhajlás utáni egyensúlyvesztés miatt. A meccs után Erik feljebb lépett egy súlycsoportot és Barrera visszakapta a WBO világbajnoki övét.
Kicsivel több mint egy év múlva Barrera egy újabb nagy egyéniséggel találkozott. Az ösztönös bokszot hihetetlen magas szinten művelő, hiperarrogáns "Prince" Naseem Hamed jelentkezett az amerikai piac meghódításáért. Nyugodtan mondhatjuk, hogy egy fantasztikus karrier csúcspontja volt 2001 április 7-e, bár a nagyütő angol valószínűleg nem ilyen meccsre, és talán nem is ilyen Barrerára számított. A kezdetben tömény agressziójáról és mexikói forrófejűségéről híres Barrera ugyanis időközben olyan technikai fejlődésen és stílusváltáson ment keresztül, ami valószínűleg sokaknak fel sem tűnt addig az estéig. A keménykezű és kiszámíthatatlan stílusú "Herceg" ugyanis olyan verést kapott a folyamatosan feltartóütéseivel és zárt védekezéssel operáló Barrerától, hogy gyakorlatilag egy életre elment a kedve a szorítóktól.
A következő nagy feladat ismét az "ősi" ellenség és nagy rivális Morales volt, a végeredmény pedig egy némileg egyhangúbb csata, ezúttal fordított előjellel. A közvélemény Moralest látta a jobbnak, a pontozók Barrerát. A két bokszoló alapvető ellentétét egyébként legtöbben Barrera keserű megjegyzésétől eredeztetik, amikor az első meccs után azt találta mondani, hogy a pontozók kihozták a meccset közvetítő HBO emberét (Moralest), pedig nem is olyan jó. El Terrible ezt igencsak tiszteletlenségnek érezte és további karrierjükben szó-szót követve harapóztak el az indulatok, sokszor a tettlegességtől sem riadtak vissza. Hozzá kell tenni, hogy kettejük rivalizálásában az is fontos szerepet kapott - és sokan pont ebben látják az igazi okot - , hogy míg Morales szinte szó szerint az utcán nőtt fel és a megélhetésért kellett küzdenie, addig Barrera Mexikóváros egyik legbefolyásosabb családjának tagja.
A folytatás Barrera számára két sima győzelem a három súlycsoportos bajnok Johnny Tapia és kétszeres világbajnok Kevin Kelley ellen, igaz mindkét amerikai rivális hét évvel idősebbek a mexikóinál. Ezután jött a váratlan vereség a feltörekvő filippínó, Manny Pacquiao ellen. Korunk legjobb nagypehelysúlyú bunyósa és a súlycsoportoktól független ranglisták legnagyobb verekedője akkoriban még lényegében ismeretlennek számított, és két veresége sebezhető ellenfelet jelzett a Babaarcúnak, akit valószínűleg igencsak meglepett Pacman ereje. Barrerat bő tíz egyoldalú menet után ismét a ringsarka mentette ki a további verés elől. Ezek után szinte természetesnek mondható, hogy a Morales szurkolók - és talán még sokan mások - kiégett Barreráról kezdtek beszélni, aki gyenge teljesítményt nyújtott Morales ellen, aki öregeket ver, és aki kikap a kis súlyból érkező Pacmantől.
Barrera válasza erre egy hét meccses és egyértelmű győzelmi sorozat volt, köztük olyan nevek ellen, mint Paulie Ayala ('99-es év bokszolója), majd feljebb lépve ismét Erik Morales - akit ezúttal tisztán és könnyedén vert egy emlékezetes meccsen - majd a kötelező kihívó Mzonke Fana és az IBF bajnok Robbie Peden, végül a sziklakemény amerikai-mexikói Rocky Juarez kétszer. Ez év márciusában aztán Barrera ismét összeakadt egy nagy tehetséggel, a mexikói Marquez testvérek idősebb tagjával Juan Manuel Marquezzel. A szintén mexikói Marquez, egy súlycsoporttal lejjebb már begyűjtött három komoly övet, addigi legnagyobb eredménye talán mégis egy döntetlen volt a megállíthatatlannak tűnő Paquiaoval szemben. A korát egyre jobban mutató Barrera, aki régóta egyre taktikusabb és technikásabb ökölvívással kompenzálta tompuló képességeit, már így sem számított favoritnak a meccs előtt. A meccs aztán ismét eléggé megosztotta a közvéleményt, mert az agresszívan támadó, de több találatot nyelő Marquez akkora pontkülönbséggel nyerte a mérkőzést, hogy az csak arról tehetett tanúbizonyságot, hogy a pontozóbírók feltehetőleg a büfében töltötték a mérkőzést. Az egyébként igen taktikus, de fordulatos mérkőzést a független pontozók általában döntetlen körülinek látták, annak ellenére is, hogy a veterán mexikói - önhibájából - 10-8-ra elvesztett egy már megnyert menetet, amikor megütötte a földön fekvő Marquezt.
Barrera nem sokkal később bejelentette, hogy a legjobbat, Pacquiaot akarja búcsúmeccsnek, mást nem fogad el. A meccs a promóteri ellentétek ellenére is létrejött, és a mexikói ikon méltón búcsúzott. Igaz győzelmére szinte semmi esély nem volt, de az sem kis teljesítmény, hogy ezúttal végigállta a filippínó bunyós - azóta még csiszoltabb - támadásait és 12 menet után emelt fejjel búcsúzhatott a szorítók világától, vagy legalábbis a nagy gálák közönségétől. (A mérkőzés után már a végleges búcsúról beszélt - a szerk.)
Erik Isaac Morales Elvira, 1976 szeptember 1-jén látta meg a napvilágot a mexikói Tijuanában. Morales 5 évesen húzott először kesztyűt és 16 évesen küzdött először profi ökölvívóként, ám ekkor már a nagy Julio Cesar Chavez állandó sparringpartnere volt! 1997-ben, 21 évesen vívta élete első komoly címmeccsét, és rögtön kiütötte az azóta Halhatatlannak választott Daniel Zaragozát, akit mellesleg soha korábban nem ütöttek ki, és aki a mérkőzés után vissza is vonult.
Morales következő nagy dobása volt, amikor négy menetben kiütötte Barrera nemezisét, a WBC bajnok Junior Jonest. Egy évvel és négy meccsel később Morales feljebb akart lépni egy súlycsoportot, ami nem is lehetett csoda, tekintve, hogy a 174 centiméter magas Morales nehezen tudta már hozni a kispehelysúly határát, azaz a 55,34 kilogrammot. Csakhogy volt még egy ellenfél, akit le kellett tudnia mielőtt továbblépett, ez pedig nem volt más mint Barrera, aki - mint már említettük - komoly ellenfélnek, de könnyű prédának számított, lévén simán kikapott Jonestól. A meccs után Morales, ahogy már korábban jelezte, feljebb lépett egy súlycsoportot és továbbra is veretlenül várta a kihívásokat. A rajongói pedig a Barrera elleni nehéz meccs és megingás egyetlen okaként a túl kemény fogyasztást jelölték meg.
Morales új csoportjában is hamar begyűjtötte a világbajnoki címet, ehhez pedig Kevin Kelley-n vezetett át az út, akit hét menetben vert meg az interim címért, majd két meccsel később a világbajnok Guty Espadas Jr-tól elvette a teljes értékű címet egy 12 menetes, viszonylag szoros meccsen. Morales rögtön a következő meccsén a nagyon kemény, de addig jobbára ismeretlen In Jin Chi ellen védte meg a címét, és bár a meccs végkimenetele a többség szerint egyértelmű volt, a dél-koreai Chi rögtön a súlycsoport legjobbjai közé katapultálta magát.
Ezután vívta Morales a megnyert mégis elveszített második meccsét Barrerával, majd folytatta a menetelését jobbnál jobb bunyósok ellen. Sorban a már említett Paulie Ayala a betöltetlen WBC övért, aztán két címvédés után ismét Guty Espadas Jr ellen. Ezúttal viszont csak 3 menetet adott a volt bajnoknak. Egy viszonylag sima, de érdekes meccsen legyőzte a tehetséges Jesus Chavezt is, majd két meccs múltán ismét Barrerával találkozott. A találkozó fantázianeve: "Egyszer és mindenkorra". A két mexikói nem is okozott csalódást, a meccs parázs csatát hozott, de ezúttal nem volt kérdés a győztes kilétéről, Barrera simán győzedelmeskedett. (A találkozóról egyébként sokakban talán pont az a kép maradt meg, amikor az eredményhirdetés előtt Barrera gratulálni próbál Moralesnek, amikor az egy teli pohár vizet önt riválisa apja felé.)
El Terrible ezek után még egy meccsre nagyon komolyan felkészül, méghozzá a filippínó hurrikán ellen. Pacman akkorra már komoly nevet szerzett magának, elsősorban a MAB elleni sikerével, de Morales még egyszer, utoljára bebizonyította, hogy milyen nagyszerű versenyző és egy szoros de egyértelmű meccsen megverte ellenfelét. Ezután ismét fellép, hogy könnyűsúlyban is bizonyítson, de megalázó vereséget szenved az amúgy világbajnoknak csak középszerű Zahir Raheemtől, majd visszatér nagypehelysúlyba két újabb meccset vívni az immár sokak által rettegett Manny Paquiao ellen. Az első meccs elején még nagyjából partiban is volt Morales, de aztán tíz menet alatt felőrölte őt a filippínó. A döntő meccsen azonban már csak három menetet bírt a mexikói bunyós. El Terrible ezek után bejelentette visszavonulását, de a dolgok számára kedvező alakulása miatt még egy nekirugaszkodást engedélyezett magának a könnyűsúlyú címért, ezzel téve egy végső próbát, hogy első mexikóiként négy súlycsoport világbajnokaként vonulhasson vissza. A képességei javát már elveszítő Morales azonban nem tudott győzedelmeskedni Diaz felett és ezzel egyértelművé vált, hogy a csupa-szív harcos felett eljárt már az idő.
Talán sokakban felmerül a kérdés, hogy melyikük volt a jobb ökölvívó? A háromból két csatát nyerő és Hamedet "nyugdíjba küldő" Barrera vagy a Barrerát, Pacquiaot és Jonest legyőző Morales? Túl nehéz kérdés. Persze meg lehetne vizsgálni a számokat is karrierjükben, mint például, hogy Morales 21 világbajnoki meccsből mindössze hármat, Barrera 25-ből négyet veszített el. Vagy meg lehet nézni a többi ellenfél minőségét is és megpróbálni értékelni a teljesítményeket, de talán legjobb, ha mindenki maga dönti el melyikük volt a jobb, ebben pedig jó eséllyel nagyobb szerepet fog kapni a két harcos stílusa, mint a puszta számok. Kinek mi a szimpatikusabb a minden hájjal megkent és alkalmazkodóképességéről tanúbizonyságot tevő Barrera, vagy a csupaszív Morales, aki sosem hátrált ki egy adok-kapokból, még akkor sem, ha így a szinte biztos vereség várt rá? Ízlés kérdése.
Egy viszont biztos, az ő helyük - akármennyire is utálják egymást - egymás mellett van, mégpedig a Halhatatlanok Csarnokának legfelső emeletén! Erik, Antonio, köszönjük a feledhetetlen órákat és pillanatokat!
