Egy vérfürdő az örökkévalóságnak
Mikor az éra egyik legismertebb sportújságírója, W. O. McGeehan elgondolkozott, mit írjon a New York Herald Tribune-be az 1910 február 22-ei könnyűsúlyú világbajnoki címmérkőzésről, bizonyára nem gondolta, hogy szavai- Battling Nelson és Ad Wolgast nevével együtt- örökre fennmaradnak. "A tömény rosszindulat"- így jellemezte McGeehan a Point Richmond-i két óra harminchét perces összecsapást, az egyik legvadabb, legkegyetlenebb, legtisztátalanabb csatát, amit valaha megvívtak.
A múlt század elején sok ökölvívó mérkőzésnek nevezett hosszú, gyakran félszáz menetig is tartó brutális vérfürdőt láthatott a bokszszerető közönség, melyen két félelmet nem ismerő gladiátor csapott össze egymással, a mai, modern biztonsági intézkedések szinte teljes mellőzésével. Ez a kor bizony bővelkedett az efféle csatákban, de talán egy sem volt annyira kegyetlen és vad, mint amikor a könnyűsúlyú világbajnoki címért mérkőzött egymással az éra két brutális verekedője, a Fáradhatatlan Dán, Battling Nelson, és a Michigani Vadmacska, Ad Wolgast.
A címet, melyért a két bunyós összecsapott, ekkor Nelson birtokolta, akinek kondíciójáról, a fájdalommal szembeni érzéketlenségéről legendák keringtek. Hasonlóan szóbeszéd tárgya volt az ökölvívás szabályaihoz való hozzáállása is, melyeket Nelson bizonyára jól ismert, de előszeretettel hagyott figyelmen kívül. Nelson 1882-ben, a dániai Oslóban született, Oscar Mattheus Nielsen néven. Profi pályafutását 1896-ban, 14 esztendősen kezdte, és a kor "hagyományainak" megfelelően már több vereséget is begyűjtött, mire lehetőséget kapott a könnyűsúlyú világbajnok, Jimmy Britt ellen. A húszmenetes csatát az akkor még csak 22 éves Nelson elvesztette, de az egy esztendővel későbbi visszavágón a 18. menetben megállította a bajnokot, és begyűjtötte a könnyűsúly világbajnoki címét. Az övet egy alkalommal meg is védte a korábbi pehelysúlyú király, Terry McGovern ellen, de 1906-ban egy 42 menetes klasszikuson elvesztette a zseniális Joe Gans-szal szemben. Két évvel később visszahódította a címet az "Idős Mestertől", akin ekkor már mutatkoztak a tuberkulózis első jelei, mely két év múlva el is vitte a kor egyik legbriliánsabb öklözőjét.
1910-ig Nelson négyszer védte meg övét, és csak egyszer kapott ki, egy felkészülési meccsen, mely "no contestre" végződött, de a Los Angeles-i újságírók ellenfelét látták jobbnak. Nelson nem tulajdonított nagy jelentőséget ennek a mérkőzésnek, ami- mint utóbb kiderült- nagy hiba volt. A bajnok legyőzője ugyanis egy 21 esztendős michigani fiatalember volt, akit Adolphus Wolgast-nak hívtak. Wolgast egy hihetetlenül agresszív, nagy ütőerejű bunyós volt, aki fanatikus elszántsággal készült minden mérkőzésére, a ringben pedig mindig egy célt tűzött ki maga elé: az ellenfél teljes megsemmisítését.
A két kemény öklöző összecsapására 1910 február 22-én, a kaliforniai Point Richmondban került sor. A meccset Nelson kívánsága szerint 45 menetre írták ki, és ő választotta ki a mérkőzésvezetőt is; Ed Smith-t, az Oakland Tribune munkatársát. A két bunyós, habitusukból, és az első csata eredményéből adódóan nem szívlelte egymást, ezért a szerződésbe bekerült egy záradék, ami külön kitért a szabálytalanságok szigorú megtorlására. A mérkőzés előtt mindketten többször is "odamondogattak" egymásnak, Nelson például azt mondta, hogy Wolgast tegyen egy-egy lópatkót mindkét kesztyűjébe, akkor is van 2.500 dollárja arra, hogy Ad képtelen lesz kiütni őt.
A mérkőzést az egyébként hagyományosan lassan bemelegedő Nelson kezdte jobban: jobbkezesei rendre ültek, de idővel Wolgast védekezése javult, és fej-test kombinációkkal találgatta el a bajnokot. Az első 25 felvonásban a "Fáradhatatlan Dán" tűnt jobbnak, bár a rengeteg szabálytalanság miatt- melyből Wolgast is rendesen kivette a részét- elég nehéz volt megítélni, melyik bunyós nyert több menetet. Nelson rendszeresen nyitott tenyérrel csapkodott, gyakran bevetette híres testre mért balhorgát- kinyújtott hüvelykujjal, melyet az ellenfél bordái közé mélyesztett-, ezenkívül sokszor Wolgast veséjét dolgozta, miközben a bíró felöli karjával a hóna alá szorította Ad fejét.
A 26. menet után- mikorra már mindkét bunyós több sebből vérzett- Wolgast észrevette, hogy Nelson kezd fáradni, ezért támadásba ment át. Kívülről lórúgásszerű egyenesekkel készített elő, majd közel lépett a bajnokhoz, és két kézzel, cséphadaróként ütötte-verte Nelson fejét. A következő tíz mentben a dán egyre nagyobb verést kapott; orrából, szájából, füléből is ömlött a vér, szemei szinte becsukódtak, mikor a harminchetedik felvonás után a szorítósarokba támolygott. A mérkőzésvezető, mikor látta, hogy a bajnok vért hány, megpróbálta rábeszélni, hogy adja fel a küzdelmet, de Nelson öklével fenyegette meg Smith-t, miközben azt kiabálta: "Nem! Nem! Soha!"A bajnok még a negyvenedik menetre is kitámolygott, de egyenesen belelépett Wolgast hatalmas, állra mért jobbhorgába. Nelson az ütéstől a köteleknek esett, és valami csoda folytán nem került padlóra, de Smith bíró ekkor látta elérkezettnek az időt, hogy véget vessen a mészárlássá degradálódott mérkőzésnek. Smith a két bunyós közé lépett, és Nelson "Ne, ne, Eddie!" kiabálása közepette a magasba emelte az új könnyűsúlyú világbajnok, Ad Wolgast kezét.
A mérkőzés után az újságok minden idők legmocskosabb meccsének nevezték az összecsapást, melynek végén "Nelson akkora verést kapott, amilyet még a régi bokszrajongók sem láttak soha." A "Fáradhatatlan Dán" ennek ellenére soha nem fogadta el, hogy aznap elvesztette címét, és még évekkel később is a világ könnyűsúlyú bajnokának nevezte magát, hiszen Smith bíró nem számolta ki azon az 1910-es mérkőzésen.
Wolgast az elkövetkező két esztendőben hét alkalommal védte meg címét, majd elvesztette azt Willie Ritchie-vel szemben. A két nagy ellenfél 1913-ban még egyszer összecsapott- azt a meccset a szakírók döntése értelmében szintén Ad nyerte-, de a mérkőzés után Mrs. Nelson és Mrs. Wolgast kölcsönösen megígérték a másiknak, hogy amíg ők élnek, férjeik többet nem bunyóznak egymás ellen. Abban az időben még nyoma sem volt a női egyenjogúságnak, ezért mindenképpen figyelemreméltó, hogy Fay-nek, és Mildrednek sikerült elérnie, hogy Wolgast és Nelson, az újabb véres csatát követelő közvélemény nyomása ellenére, soha többet nem léptek ringbe egymás ellen. Harmadik, egyben utolsó mérkőzésüket követően még mindketten hét esztendeig bokszoltak, de már nem tudták megismételni egykori sikereiket. Nelson nincstelen, fáradt, megtört öregemberként hunyt el 1954-ben, 71 esztendősen, Wolgast pedig- aki visszavonulását követően haláláig pszichiátriai kezelés alatt állt- egy évvel később követte őt.
A múlt század elején sok ökölvívó mérkőzésnek nevezett hosszú, gyakran félszáz menetig is tartó brutális vérfürdőt láthatott a bokszszerető közönség, melyen két félelmet nem ismerő gladiátor csapott össze egymással, a mai, modern biztonsági intézkedések szinte teljes mellőzésével. Ez a kor bizony bővelkedett az efféle csatákban, de talán egy sem volt annyira kegyetlen és vad, mint amikor a könnyűsúlyú világbajnoki címért mérkőzött egymással az éra két brutális verekedője, a Fáradhatatlan Dán, Battling Nelson, és a Michigani Vadmacska, Ad Wolgast.
A címet, melyért a két bunyós összecsapott, ekkor Nelson birtokolta, akinek kondíciójáról, a fájdalommal szembeni érzéketlenségéről legendák keringtek. Hasonlóan szóbeszéd tárgya volt az ökölvívás szabályaihoz való hozzáállása is, melyeket Nelson bizonyára jól ismert, de előszeretettel hagyott figyelmen kívül. Nelson 1882-ben, a dániai Oslóban született, Oscar Mattheus Nielsen néven. Profi pályafutását 1896-ban, 14 esztendősen kezdte, és a kor "hagyományainak" megfelelően már több vereséget is begyűjtött, mire lehetőséget kapott a könnyűsúlyú világbajnok, Jimmy Britt ellen. A húszmenetes csatát az akkor még csak 22 éves Nelson elvesztette, de az egy esztendővel későbbi visszavágón a 18. menetben megállította a bajnokot, és begyűjtötte a könnyűsúly világbajnoki címét. Az övet egy alkalommal meg is védte a korábbi pehelysúlyú király, Terry McGovern ellen, de 1906-ban egy 42 menetes klasszikuson elvesztette a zseniális Joe Gans-szal szemben. Két évvel később visszahódította a címet az "Idős Mestertől", akin ekkor már mutatkoztak a tuberkulózis első jelei, mely két év múlva el is vitte a kor egyik legbriliánsabb öklözőjét.
1910-ig Nelson négyszer védte meg övét, és csak egyszer kapott ki, egy felkészülési meccsen, mely "no contestre" végződött, de a Los Angeles-i újságírók ellenfelét látták jobbnak. Nelson nem tulajdonított nagy jelentőséget ennek a mérkőzésnek, ami- mint utóbb kiderült- nagy hiba volt. A bajnok legyőzője ugyanis egy 21 esztendős michigani fiatalember volt, akit Adolphus Wolgast-nak hívtak. Wolgast egy hihetetlenül agresszív, nagy ütőerejű bunyós volt, aki fanatikus elszántsággal készült minden mérkőzésére, a ringben pedig mindig egy célt tűzött ki maga elé: az ellenfél teljes megsemmisítését.
A két kemény öklöző összecsapására 1910 február 22-én, a kaliforniai Point Richmondban került sor. A meccset Nelson kívánsága szerint 45 menetre írták ki, és ő választotta ki a mérkőzésvezetőt is; Ed Smith-t, az Oakland Tribune munkatársát. A két bunyós, habitusukból, és az első csata eredményéből adódóan nem szívlelte egymást, ezért a szerződésbe bekerült egy záradék, ami külön kitért a szabálytalanságok szigorú megtorlására. A mérkőzés előtt mindketten többször is "odamondogattak" egymásnak, Nelson például azt mondta, hogy Wolgast tegyen egy-egy lópatkót mindkét kesztyűjébe, akkor is van 2.500 dollárja arra, hogy Ad képtelen lesz kiütni őt.
A mérkőzést az egyébként hagyományosan lassan bemelegedő Nelson kezdte jobban: jobbkezesei rendre ültek, de idővel Wolgast védekezése javult, és fej-test kombinációkkal találgatta el a bajnokot. Az első 25 felvonásban a "Fáradhatatlan Dán" tűnt jobbnak, bár a rengeteg szabálytalanság miatt- melyből Wolgast is rendesen kivette a részét- elég nehéz volt megítélni, melyik bunyós nyert több menetet. Nelson rendszeresen nyitott tenyérrel csapkodott, gyakran bevetette híres testre mért balhorgát- kinyújtott hüvelykujjal, melyet az ellenfél bordái közé mélyesztett-, ezenkívül sokszor Wolgast veséjét dolgozta, miközben a bíró felöli karjával a hóna alá szorította Ad fejét.
A 26. menet után- mikorra már mindkét bunyós több sebből vérzett- Wolgast észrevette, hogy Nelson kezd fáradni, ezért támadásba ment át. Kívülről lórúgásszerű egyenesekkel készített elő, majd közel lépett a bajnokhoz, és két kézzel, cséphadaróként ütötte-verte Nelson fejét. A következő tíz mentben a dán egyre nagyobb verést kapott; orrából, szájából, füléből is ömlött a vér, szemei szinte becsukódtak, mikor a harminchetedik felvonás után a szorítósarokba támolygott. A mérkőzésvezető, mikor látta, hogy a bajnok vért hány, megpróbálta rábeszélni, hogy adja fel a küzdelmet, de Nelson öklével fenyegette meg Smith-t, miközben azt kiabálta: "Nem! Nem! Soha!"A bajnok még a negyvenedik menetre is kitámolygott, de egyenesen belelépett Wolgast hatalmas, állra mért jobbhorgába. Nelson az ütéstől a köteleknek esett, és valami csoda folytán nem került padlóra, de Smith bíró ekkor látta elérkezettnek az időt, hogy véget vessen a mészárlássá degradálódott mérkőzésnek. Smith a két bunyós közé lépett, és Nelson "Ne, ne, Eddie!" kiabálása közepette a magasba emelte az új könnyűsúlyú világbajnok, Ad Wolgast kezét.
A mérkőzés után az újságok minden idők legmocskosabb meccsének nevezték az összecsapást, melynek végén "Nelson akkora verést kapott, amilyet még a régi bokszrajongók sem láttak soha." A "Fáradhatatlan Dán" ennek ellenére soha nem fogadta el, hogy aznap elvesztette címét, és még évekkel később is a világ könnyűsúlyú bajnokának nevezte magát, hiszen Smith bíró nem számolta ki azon az 1910-es mérkőzésen.
 |
