Jack Johnson 1908-ban szerezte a titulust egy emlékezetes mecsen, addig verte az aktuális világbajnok Tommy Burns-t, mígnem a rendőrség megelégelte és leállíttatta az egyoldalú küzdelmet. Ezzel ő lett az első szinesbőrű ökölvívó, aki megszerezte a nehézsúlyú világbajnoki címet (előzőleg a szinesbőrűeknek egy külön címet tartottak fenn). Ezzel egy hatalmas lavinát indított el, mely faji és politikai vonalon is visszaütött, egyrészt óriási tartást adott a feketéknek, másrészt akkoriban egyre jobban fellángolt, sőt talán a csúcsát járta a rasszizmus az Egyesült Államokban.

Johnson nem törődött kirívóan sokat az általa generált eseményekkel, szerette élvezni az életet, a szórakozást, de az ökölvívás sérthetetlen volt számára, az élvezetek sosem mehettek kedvenc sportja rovására. Amerika fehérbőrű lakossága sértve érezte magát, és mindent megtett, hogy a gyűlölt négert letaszítsa trónjáról. Csakhogy ez nem ment olyan könnyen.
Johnson kivételes ütemérzékkel megáldott ökölvívó volt, Corbett után az első nehézsúlyú aki tudatosan gyakorolta a lábmunkát, könnyedén mozgott a ringben, és rendkívüli ütőerővel bírt. Általában mégsem törekedett kiütésre, eljátszadozott ellenfeleivel, és csak akkor kezdte el kiütési szándékkal bombázni őket, ha ez feltétlenül szükséges volt. A világbajnoki cím elnyerése után minden számbavehető jelentős ellenféllel bokszolt, és sorra diadalmaskodott.

Eközben igen sokaknak eszébe jutott, az 1905-ben veretlenül visszavonult bajnok, James J Jeffries.

James J. Jeffries 1899-ben szerezte meg a címet a legendás Bob Fitzmonns kiütésével, és kora legkiválóbb kihívóival szemben őrizte meg azt. Karrierje indulása után a kor legkiemelkedőbb technikai tudású ökölvívója, nehézsúlyú világbajnok Jim Corbett sparring partneréül szegődött, majd másokkal ellentétben vele is maradt, és akkor sem hagyta el, mikor Corbett kiütéssel elveszítette címét Bob Fitzmonns ellen. Jeffries nagyon jól tudta értékelni Corbett technikai tudását, melyből gazdagította saját repertoárját, és Corbett mellett maradt mindaddig, míg el nem tanulta a sportág minden csínját-bínját. Hamar eljutott a világbajnoki címmeccsig, és nem adott esélyt az aktuális bajnok Bob Fiztmonns-nak. Nehézsúlyú világbajnoki címét hét alkalommal védte meg, kiütötte többek közt egykori mesterét, Corbett-et is, majd szögre akasztotta a kesztyűket.
Ő volt az első világbajnok, aki veretlenül vonult vissza. Személye köré hamarosan legyőzhetetlenségi mítosz szövődött, neve köztiszteletnek örvendett mindenhol az Egyesült Államokban.

Jeffries farmjára visszavonulva kényelmesen élte életét, de azokban az "ínséges" időkben megtalálták az időközben elkényelmesedett egykori bajnokot. "Vajon ki más győzhetné le a gyűlölt négert, mint a verhetetlen Jeffries?" - tette fel a kérdést több újság is, egyre többször.
Jeffries egy ideig rendületlenül állta az ostromokat, majd végül Tex Rickard promóter által felajánlott hatalmas összeg (győzelem esetén 668.000, vereség esetén 158.000 dollár) által is motiválva, végülis elvállalta a felkérést. Nagy hiba volt, a közvélemény és a média akkora terhet varrt a nyakába, mely aktív korában is igencsak embertpróbáló lett volna, de öt év inaktivitás után már-már elviselhetetlen volt.

A mérkőzést Reno-ban rendezték, ez volt az első olyan mérkőzés, mely kedvéért külön helyszínt építettek, kifejezetten az ökölvívás számára. Az érdeklődés hatalmas volt, az aréna pedig kicsinek bizonyult, a 15.000 férőhelyre 10%-al többen zsúfolódtak be, és ugyanennyi ember az arénán kívül rekedt, hely hiányában.

Jeffries a mérkőzés előtt egy tömeg- és önlelkesítő közleményt tett közzé: "Olyan keményen megverem ezt a fekete embert, hogy életében soha többé nem akar majd bokszkesztyűt látni. Rengeteget kellett edzenem, hogy formába jöjjek, és ezalatt rengeteg élvezetről kellett lemondanom. Egy olyan ember számára mint én, semmi vidámság nincs abban, hogy mindent megtagadjak magamtól csak azért, hogy megdolgozzam és leüssem egy ilyen néger pasas fejét."

Johnson már hozzászokott az ilyen nyilatkozatokhoz, ezért nem is reagált rá különösebben, csak ennyit mondott: "Csak azt kívánom, hogy bár olyan biztosan kapnék egymillió dollárt, mint amilyen biztos vagyok Mr. Jeffries legyőzésében."


Aztán eljött a nagy nap, és megkezdődött az összecsapás. A ringbíró szerepét a promóter Tex Rickard töltötte be. A mérkőzést 45 menetre írták ki, Jeffries tudta, hogy kondíciója ennek legfeljebb a felére elég. Nagyjából eszerint is kezdett bokszolni, vad rohammal lepte meg a bajnokot - a közönség éljenző biztatása közepette -, aki azonban számított erre, és kivédekezte az első lendületek hevét. Johnson lassan átvette a mérkőzés irányítását, a harmadik menetben már kezdte ő diktálni a tempót, a hatodikban eltörte Jeffries orrát és felhasította száját. Jeffries rendszeresen rágógumizott a mérkőzések alatt, de ezt most beszüntette, mert az összeszakadt szájából csordogáló vér zavarta ebben. Később Johnson ütései nyomán bedagadt a szeme, majd felszakadt szemöldöke is.
Ekkor már síri csönd volt a nézőtéren, mindenki érezte a vég közeledtét. A 15. menetben Johnson a holtfáradt kihívóját leütötte egy balkezessel. James J. Jeffries életében először padlóra került, de a bíró lassú számolása alatt felállt, hogy folytassa az összecsapást. Johnson ismét leütötte, mire Rickard ismét kellő lassúsággal számolt ahhoz, hogy Jeffries ismét fel tudjon állni. Johnson-t feldühítette a nyilvánvaló csalás, és ezúttal már mindenáron be akarta fejezni az összecsapást. Nagy elánnal érkezett a sarokból, és egy balhorog-jobbegyenes kombinációval ütötte le ellenfelét, aki kiesett a kötelek között a ringből, és ezúttal már semmi sem menthette meg a kiszámolástól.

Jeffries ezzel lerombolta a köré szövődött legyőzhetetlenségi legendát.

Egy sor pompás mérkőzése volt, melyeken jobbnál-jobb ellenfeleket győzött le, de mindez szertefoszlott azon a reno-i estén, és innentől fogva leginkább csak erre az egy összecsapására emlékeztek. Az emberek ezentúl nem a legyőzhetetlen Jeff-ről beszéltek, hanem arról akit egy néger kiütött. Jeffries-t pár évtized alatt szinte teljesen elfelejtették, az egykori legyőzhetetlen legenda temetése szűk családi körben történt. Johnson tovább őrizte világbajnoki címét, de hamarosan még számára is túl kemény ellenfélbe botlott. Mivel a ringben nem tudták legyőzni, ezért ellenségei más fegyverhez folyamodtak, a híres-hírhedt Mann act törvényt meglovagolva női emberkereskedelem vádjával perbe fogták. Johnson a nemzeti baseball csapattal - annak tagjaként - külföldre menekült, és nem tért vissza hazájába. Franciaországban élt és védegette címét, mígnem egy kihívásra Havannába repült, hogy megmérkőzzön Jess Willard-al.
Ezen a mérkőzésen a már kissé megöregedett és megkopott Johnson ereje elkészülte után kiütéses vereséget szenvedett, és ezzel elvesztette világbajnoki címét.

1919-ben visszatért az Egyesült Államokba és letöltötte a távollétében kiszabott egy év börtönbüntetését, melyet élete végéig vitatott, és számtalanszor megpróbálta kivívni annak eltörlését, és neve tisztára mosását. Szerette az ökölvívást, és még sokáig folytatta kisebb sikerekkel, csak 1938-ban, 60 éves korában vonult vissza a versenyszerűen űzött ökölvívástól.

A kesztyűket azonban nem akasztotta szegre, még 1945-ben, 67 éves korában is vívott bemutató mérkőzést! Egy évvel később halt meg, Joe Louis mérkőzésére tartott, amikor autóbalesetet szenvedett.

Nemrégiben újra előkerült Johnson pere, és egy nemzetközi kezdeményezés indult az egykori világbajnok posztumusz-rehabilitálására, melynek nyomán a Legfelsőbb Bíróság engedett a többek közt Muhamad Ali és Mike Tyson által is támogatott kérésnek, és utólagosan eltörölte Jack Johnson büntetését, tisztára mosva ezzel nevét.