Boxlegendák

Gene Tunney, a nehézsúlyú világbajnok

Gene Tunney, a nehézsúlyú világbajnok
Lennox Lewis búcsújával kapcsolatban többször emlegették Gene Tunneyt, a szintén nehézsúlyú világbajnokként visszavonult bokszlegendát. Az ő életútját ismerhetjük meg...
Ha minden idők legnagyobb ökölvívóira terelődik a szó, a bokszrajongóknak általában nem jut eszébe Gene Tunney neve, pedig a "Bunyós Tengerész" kétségkívül előkelő helyen szerepel a sportág halhatatlanjai között. Ennek a méltatlan megítélésnek okairól Nat Fleischer életrajzi írásának címe- "Gene Tunney - a ring rejtélye"- sokat elárul. Fleischer, a legendás Ring Magazin alapítója testközelből látta Gene meccseit, és barátja lévén sok olyan dolgot is meglátott benne, melyeket az akkori szakírók többsége még nem tartott a nagy bunyós ismérvének. Tunney annak idején valóban rejtély volt- egy olyan bokszoló, aki különbözött az akkori ökölvívók többségétől. Egy munkásosztályból származó, de mindig úriemberként viselkedő férfi, egy káros szenvedélytől mentes sportoló, egy olyan harcos, aki tudásában megelőzte korát. Tuney rendkívül tehetséges, képzett ökölvívó volt, és bár ütőerő dolgában nem állt rosszul, jobban szerette kibokszolni ellenfeleit, mint kiütni őket. De ami Tunney-t igazán naggyá tette, az a képessége volt, hogy mindig ki tudta figyelni ellenfele gyenge pontját, majd a megfelelő pillanatban a maga javára fordította azt.

Gene Tunney 1897. május 25-én született Greenwich Village-ben, New Yorkban, mélyen vallásos ír katolikus szülők gyermekeként. Eredetileg James Joseph-nek keresztelték, de egyik húga Jim helyett Gene-nek hívta, és ez a név élete végéig rajta maradt. Gene nem különbözött a többi környékbeli gyerektől, bár kiemelkedő atletikus képességei már akkor feltűntek. Gyerekkorában baseballt és kosárlabdát játszott, verekedni az utcán tanult, csak később járt ökölvívó edzésekre a Greenwich Village Atlétikai Klubban. Az iskola elvégzése után gyorsíróként dolgozott egy hajózási társaságnál, közben jogot hallgatott a New York Egyetemen.
Sokan úgy tudják, Tunney a tengerészgyalogságnál kezdte a versenyszerű ökölvívást, de már azelőtt több profi mérkőzést vívott, hogy a behívóját megkapta volna. Ezeket a mérkőzéseket első menedzsere, Billy Jacobs szervezte. Első mérkőzését 1915. július 3-án vívta, és a hetedik menetben kiütéssel győzött. A meccs előtt Jacobs megkérte Tunney későbbi híres mesterét és menedzserét, Billy Gibsont, hogy nézze meg azt a fiatal középsúlyú srácot, akihez ő olyan nagy reményeket fűz. Gibson így válaszolt: "Nem megyek még tíz métert sem, hogy megnézzem. Láttam edzés közben. Olyan, mint egy bohóc; nem tud harcolni." Később maga Gibson vezette Gene Tunney-t a nehézsúlyú világbajnoki címig.
Következő hét ellenfelét Tunney egyaránt kiütéssel győzte le, aztán 1918. májusában megkapta behívóját a tengerészgyalogsághoz. Az expedíciós erőkkel Franciaországba került, ahol 1919. áprilisáig tíz hivatalosnak minősülő mérkőzést vívott,- ezek közül kilencet nyert, egy döntetlenre végződött- és húsz további győzelmet aratott egy eliminációs tornán, melyet az expedíciós erők bajnoki címéért írtak ki. Azután 1919. április 26-án Ted Jamieson legyőzésével meg is szerezte élete első címét, így Gene Tunney lett a Franciaországban állomásozó amerikai expedíciós erők bajnoka.
Az 1919-es év végén visszatért az Egyesült Államokba, ahol időközben állását betöltötték, ezért anyagi gondjai miatt úgy döntött, ökleivel biztosítja megélhetését. Összefutott Billy Roche-csal, egy mérkőzésvezetővel, akivel a háború alatt találkozott Franciaországban. Roche lett Tunney második menedzsere. Az ifjú tengerész villámgyorsan haladt felfele a ranglistán, közben tanulmányozta Jim Jeffries, Bob Fitzsimmons, és főképp Jim Corbett stílusát. Ökölvívása egyre inkább letisztult. Nem csak gyakorlatban, hanem elméletben is foglalkozott az ökölvívással, ezenkívül az anatómiát, és a különböző ütéseknek a szervezetre gyakorolt hatását tanulmányozta.
Alig két év alatt Gene eljutott a félnehézsúlyú bajnoki cím kapujáig, ahol a rutinos, majdnem kétszáz profi mérkőzést vívó Battling Levinsky várt rá. Levinsky mindent tudott az ökölvívásról, korábban összecsapott már Jack Dempsey-vel és Georges Carpentier-vel is, valamint az összes félnehézsúlyúval, aki számított.
A mérkőzésre 1922. január 13-án került sor. Tunney már az összecsapás elején magához ragadta a kezdeményezést. Az első menetben néhány testütéssel Levinsky értésére adta, ki az úr a szorítóban, majd ugyanezzel a taktikával elérte, hogy ellenfele lejjebb engedje a fedezékét. A második menetben fejen többször is megfogta, de a rutinos Levinsky ilyenkor fogásba menekülve vészelte át a kritikus időszakot. A következő két menetben Tunney távolabbról bokszolt, hogy ellenfele óvatlanabb legyen, majd ismét kemény testütésekkel lejjebb kényszerítette fedezékét. A tizenkét menetes meccs végéig hasonlóan alakult a mérkőzés képe; Tunney támadott, Levinsky védekezett, majd ha bajba került, fogott, de nem került padlóra. Az utolsó menetre így emlékszik vissza Tunney:

"A tizenkettedik menet elején, amikor a ring közepére mentünk, Levinsky így szólt hozzám; 'Kérlek, Gene, ne üss ki!' Az öreg harcos gyerekes viselkedése teljesen megnyugtatott, de a következő pillanatban- mikor a fedezékem egy kicsit lejjebb került- egy jobbkezes eltalálta oldalt az államat. Szerencsém volt, hogy Levinskynek nem volt ütése. Nagyon dühös voltam, ugyanakkor nevettem is magamon, hogy bedőltem egy ilyen gyenge trükknek... Bírói döntéssel nyertem, így én lettem a félnehézsúlyú bajnok."

Az új bajnok személyében egy új típusú ökölvívót ismertek meg a szurkolók. Tunney a Levinsky elleni diadal után úgy nyilatkozott az újságíróknak, hogy ő csak a pénz miatt űzi ezt a sportot, és ha eleget összegyűjt, akkor- akár birtokol bajnoki övet, akár nem- visszavonul. Sok újságíró nem is kedvelte ezért, hiszen nem szoktak hozzá, hogy szeretett sportjukat ilyen módon közelítse meg egy fiatal, éppen csak bajnoki címet szerző bunyós.
Ez év májusáig Tunney még öt mérkőzést nyert, aztán szembekerült élete legkeményebb ellenfelével, a legendás középsúlyú bajnokkal, Harry Grebbel. Greb a valaha élt egyik legnagyobb harcos volt; tizenhárom esztendős pályafutása során mintegy háromszáz mérkőzést vívott, és- ha az újságírói döntéssel megítélt 'no contest' mérkőzéseket nem számoljuk- mindössze hétszer hagyta el vesztesen a szorítót. Összesen kétszer szenvedett idő előtti vereséget, mindkét alkalommal sérülés miatt kényszerült a mérkőzés feladására. Greb igazi "ütőgép" volt; folyamatosan, minden szögből ütött, és ehhez félelmetes kondíció, és a fájdalomra való szinte emberfeletti érzéketlenség párosult. Elég, ha azt vesszük, hogy pályafutása nagy részét- egy 1921-es meccsen történt sérülés miatt- fél szemmel küzdötte végig, és láthatjuk, micsoda óriási akaratereje, tartása volt az "Emberi Szélmalomnak".

Szemtől szemben: Greb és Tunney!

A Greb elleni első mérkőzést megelőzően Tunney több kézsérülést is szenvedett, öklei alig-alig jöttek rendbe a május 23-ai, Madison Square Gardenbeli éjszakára. A meccs a lehető legrosszabbul kezdődött Gene számára. Greb első ütése két helyen eltörte az orrát, mely a mérkőzés végéig vérzett. Persze azt az óriási verést, melyet Tunney azon az éjszakán elszenvedett a nála mintegy fél fejjel alacsonyabb, félig vak Grebtől, nem lehet csak erre az egy balhorogra fogni. Greb a tizenöt menetes csata végéig támadott, gyakran leszegett fejét Tunney mellkasának támasztva, fej fölötti ütésekkel bombázta ellenfelét, folyamatosan nyomás alatt tartotta a bajnokot- aki a szakemberek meglátása szerint még csak nem is bokszolt rosszul azon a mérkőzésen! Ennek ellenére Greb majdnem minden menetet nyerve, pontozással hozta a mérkőzést, egy olyan csatában, ahol a mai mérkőzésvezetők többsége már a második menetre sem engedte volna ki a meccs végére több sebből vérző, bedagadt szemű, felrepedt arcú, törött orrú Tunney-t.

"A gong a tizenharmadik menetet jelezte," - írta később Tunney- "mire a segédeim belöktek a ringbe. Ekkorra igazából már két ellenfelet láttam. Hogy miként tudtam túlélni a hátralevő három menetet, a mai napig is rejtély számomra... Ahogy az utolsó gong megszólalt, megráztam Greb kezét, és szétvert ajkaim között odanyögtem; 'Nos, Harry, ezen az estén te voltál a jobb', és ezt szó szerint értettem."

A "Bunyós Tengerész" tehát elvesztette címét, de egyáltalán nem tört meg. A következő nap bement az Ökölvívó Bizottsághoz, felvette a 22.500 dollárra kiállított csekkjét, és nyomban ki is hívta az új bajnokot, amiért rögtön 2.500 dollár előleget kapott. Persze Tunney felépülése- főleg a vérveszteség miatt- több hetet vett igénybe, de kevesebb, mint két hónap múlva már ringbe lépett. A második Greb elleni meccsig Tunney nyolc győzelmet aratott, közben csak a visszavágóra készült. Elemezte saját hibáit, valamint próbálta megkeresni Greb gyenge pontjait.
A visszavágóra 1923. február 24-én került sor a Madison Square Gardenben, és egy sokáig vitatott mérkőzésen Tunney visszaszerezte a félnehézsúlyú bajnoki címet. A pontozók egyhangúan Gene-t látták jobbnak, de sok szurkoló nem tudta elfogadni, hogy nem az agresszor, hanem a meccs túlnyomó részében kontrabunyót mutató Tunney nyert. A nagyobb újságok szakírói között is megoszlottak a vélemények; bár a legtöbben egyetértettek a hivatalos eredménnyel, többen ismét csak Grebet látták jobbnak. A mérkőzést egyébként Tunney kezdte jobban, sokat dolgozott testre, aztán inkább kívülről próbált érvényesülni, megelőzgetni a szokásos lendülettel rohamozó Grebet. Greb sokkal többet ütött, azonban a hangsúlyosabb ütések inkább ellenfelénél voltak, és a meccs végét meghajtó Tunney egy-két alkalommal komolyan megrendítette ellenfelét. A Greb győzelmét bizonygatók többsége leginkább a hatodik és a tizenegyedik menet közti időszakból indul ki, amikor a pittsburghi bunyós szinte megállás nélkül űzte-hajtotta - ne szépítsük - menekülő ellenfelét a ringben.
Címének visszaszerzése után Tunney két hónapot pihent, majd célba vette a félnehézsúly másik nagy alakját, a francia háborús hőst, Georges Carpentier-t. Az 1921-ben Jack Dempsey-t is kihívó Carpentier elleni meccs egyelőre még nem jött össze, így Tunney egész nyáron keresztül inaktív maradt. A bajnok Main Woods-ba utazott, és horgászással, olvasással töltötte idejét, majd a közvélemény, és Greb nyomásának engedve megegyezett Harry-vel egy harmadik összecsapás időpontjában. A december 23-ai, harmadik Madison Square Gardenbeli csatáig Tunney nem is lépett szorítóba, de ismét alaposan felkészült ellenfeléből.
A harmadik Tunney-Greb összecsapást- ezúttal meggyőzőbb különbséggel- ismét Gene nyerte, leginkább az utolsó hat menetben mutatott bunyójával, mely során egyértelműen Greb fölé kerekedett. A pontozók kilenc menetet Tunney-nak adtak, míg Grebnek csak négyet, két menetet illetően pedig nem tudtak döntésre jutni. A mérkőzés egésze alatt a pittsburghi "Szélmalom" jóval többször talált, de a hangsúlyosabb, látványosabb ütéseket ezúttal is Tunney vitte be.
Greb és Tunney még további két alkalommal találkoztak a ringben, legközelebb 1924. augusztus 17-én Clevelandben, amely 'no contest' eredményt hozott, bár a legtöbb szakértő döntetlennek adta. Ha az akkori szokás szerint a városi újságok szakíróinak véleményét nézzük, akkor viszont Greb nyert, hiszen két clevelandi újság őt látta jobbnak, míg egy döntetlenre értékelte az összecsapást. Ötödik, utolsó meccsüket 1925. március 27-én vívták, St. Paulban, amely szintén 'no contest'-re végződött, bár itt az újságírók szerint Tunney egyértelműen legyőzte Grebet.

A második összecsapásuk egy pillanata

Öt mérkőzésük alatt Harry Greb, a fergeteges mulatozásairól ismert, részeges, tisztátalan bunyós és az arisztokratikus benyomást keltő, a ringben is úriemberként viselkedő Gene Tunney jó barátok lettek. A Tiger Flowers ellen elszenvedett két veresége után visszavonult Greb segítette Tunney felkészülését az első Dempsey elleni meccsére, de a másodikat már nem élhette meg. Harry Greb, a Ring Magazin által minden idők legnagyobb középsúlyú bokszolójának választott "Emberi Szélmalom" egy szemműtét közben vesztette életét 1926. október 22-én. Tunney így írt később Grebről:

"Ebben a sportban mindenki őrültnek, excentrikusnak tartotta őt, egy fáradhatatlan 'Szélmalomnak', aki csak a sebességének és a kondíciójának köszönhette győzelmeit. Én nem értek egyet velük, és mint olyannak, aki ötször csapott össze vele, azt hiszem számít valamit a véleményem. Nekem ő egy óriási harcos volt. Azt hiszem, a legnagyobb, akit valaha láttam. Tőle kaptam az erőt, hogy egyszerű növendékből világbajnokká legyek.
Amikor legutóbb St. Paulban összecsaptunk, ki tudtam volna ütni, de sokkal jobban szerettem, minthogy ezt tegyem vele. Amikor a meccs véget ért, Greb bejött az öltözőmbe, és azt mondta; Gene, most bunyóztam veled utoljára. Túl kemény vagy. Menj, és kapd el inkább Dempsey-t. Te meg tudod verni. Te leszel a következő nehézsúlyú világbajnok."


1924. elején Tunney két magasan jegyzett félnehézsúlyú bunyóst vert meg, Martin Burke-öt és Jimmy Delaney-t, majd megkérte Billy Gibsont, hogy készítse fel Jack Dempsey ellen. Gibson júniusra össze is hozott egy meccset az olasz nehézsúlyú bajnok Erminio Spallával, akit az argentin legenda, Luis Firpo a tizennegyedik menetben ütött ki pár hónappal korábban, Buenos Airesben. A mérkőzésvezető egy fogás közben, a hetedik menetben leállította a küzdelmet, és kihirdette a végig nagy fölényben bokszoló Tuney győzelmét. Mikor az olasz tábor reklamálni kezdett, hogy a külföldi versenyzőt szabálytalanságért leléptetik, a bíró közölte velük, hogy a döntést nem a fogások miatt, hanem a két bokszoló közti klasszis különbség miatt hozta. Még ez év júliusában Tunney végre találkozott Georges Carpentier-vel, akit a tizenötödik menetben, technikai KO-val győzött le. A kilencedik menetig a mérkőzés nagyszerű, kiegyenlített csatát hozott, de akkor Tunney, egy állszögletre mért, szűk balhoroggal padlóra küldte ellenfelét. A francia hétre felállt ugyan, de ahelyett, hogy Tunney felé fordult volna, kábult állapotban a bíró felé hadonászott. Tunney ekkor rátámadt, és egy balhoroggal ismét földre küldte. Carpentier nagy nehezen ebből is felállt, és kihúzta a menetből hátralevő néhány másodpercet. A további hat menetben Tunney már nagy fölényben bokszolt, így a tizenötödik, utolsó menet elején az össze-vissza vert Carpentier jelezte a mérkőzésvezetőnek, hogy nem kívánja folytatni a mérkőzést.
A Carpentier feletti győzelemmel Tunney megtette az első lépést egy Jack Dempsey elleni összecsapás felé. A következő logikus lépésnek Tommy Gibbons tűnt, aki 1923-ban pontozásos vereséget szenvedett Dempsey-től egy nehézsúlyú címmérkőzésen, és Tunney-hoz hasonlóan - igaz csak pontozással - legyőzte Georges Carpentier-t. A mérkőzést sikerült is lekötni, de addig Tunney, 1924. decemberében még megvédte félnehézsúlyú címét, legyőzve a jónevű Jeff Smith-t. Az 1925. június 5-ei, Gibbons elleni mérkőzésen Tunney a tizenkettedik menetben kétszer is padlóra küldte ellenfelét, akit hosszú pályafutása során első alkalommal számoltak ki. Az a két állra mért jobbhorog, és Gibbons kiütésének ténye egyértelműen figyelmeztette Dempsey-t, hogy Tunney-val bizony érdemes lesz számolni, ha útjaik keresztezik egymást.

A boksztörténelemi összecsapására 1926. augusztus 23-án került sor, 120.557 néző előtt, a philadelphiai Sesquicentennial Stadiumban. A jegyeladásból származó, csaknem kétmilliós bevétel minden rekordot felülmúlt. A mérkőzést megelőző három esztendőben - amíg Gene sorra megverte Dempsey korábbi ellenfeleit - a "Manassai Marcangoló" nem lépett kötelek közé, inkább a filmezés, menedzserével, Jack Kearns-szel való szakítása, és friss házassága kötötte le minden idejét. A hosszú kihagyás, és az edzések elmulasztása korábban már több nagy bunyósnak, például John L. Sullivan-nek, vagy Jim Jeffriesnek is sokba került, és ez így történt a nép legendás bajnokával, Jack Dempsey-vel is.
Dempsey rossz kondíciója már a tíz menetre kiírt mérkőzés elején látszott. A kihívó végig irányított, és amikor a ring közepén egy jobbhoroggal állon találta Dempsey-t, egy pillanatig úgy nézett ki, a mérkőzés már az első menetben véget ér. A bajnok a következő két menetben is rendületlenül támadott, de Tunney egyszerűen lábon kimozogta, és bal-jobb egyeneseivel folyamatosan megelőzte ellenfelét. A harmadik menetben Tunney egy kicsit változtatott taktikáján; a kötelekhez szorította Dempsey-t, és keményen megsorozta, majd a hátralevő időre ismét visszatért eddig jól bevált bunyójához. A negyedik felvonásban Dempsey feltámadt, és egy jobbhoroggal megfogta a kihívót, de a korábban az ilyen lehetőségeket rendre kihasználó "Marcangoló" ezúttal nem tudta kivégezni ellenfelét. Sőt! Tunney visszatámadott, és többször is tisztán eltalálta a megzavarodott Dempsey-t. Ekkora már egyértelművé vált, hogy Dempsy nem képes újítani, és ezt igazolták is a hátralevő menetek. A tizedik felvonásig a bajnok még tartotta magát, de kisebb felvillanásokon kívül képtelen volt felvenni a versenyt Tunney-val. A tizedik, utolsó menetet Tunney- aki felmérte, hogy a holtfáradt, megvert Dempsey már nem jelent veszélyt rá- alaposan meghajtotta, és a bajnok többször is csak a köteleknek köszönhette, hogy nem fogott padlót Gene kombinációi után. Az utolsó gongszó pillanatában mindenki tudta, hogy itt csak egyvalaki nyerhetett, és ez Gene Tunney volt. A "Bunyós Tengerész" lett a világ nehézsúlyú bajnoka!

A legendás 'Hosszú Számolás'!

Néhány hónap múlva Dempsey kiütötte Jack Sharkey-t, ezzel lehetőséget kapott címe visszaszerzésére. Az 1927. szeptember 22-ei, chicagói visszavágót, mely a "Hosszú Számolás" néven híresült el, szintén tíz menetre írták ki, és az előzőnél sokkal kiegyenlítettebb küzdelmet hozott. Dempsey ezúttal remekül felkészült, és a mérkőzés egyes részeiben ő irányított. A több tiszta találat viszont ezúttal is Tunney-nál volt, aki első meccsükhöz hasonlóan most is remek lábmunkával mozgott el Dempsey elől, egyeneseivel el-eltalálgatta a most sokkal megfontoltabban bokszoló ellenfelét. A hetedik menetben- minden idők talán legemlékezetesebb, legtöbbet vitatott menetében- Tunney egy jobbkezessel eltalálta ellenfelét, de akkor egy hajszálpontos, állcsúcsra mért balhorog következtében a földre került. A bajnok láthatóan azt sem tudta, hogy hol van, a "Manssai Marcangoló" pedig - a nem sokkal korábban bevezetett szabállyal ellentétesen - mellette toporgott, hogy ha Tunney esetleg felállna, rögtön rátámadhasson. Dave Barry bírónak többször is figyelmeztetnie kellett, hogy menjen az ellentétes sarokba, és amikor végre elkezdte a számolást, Tunney már vagy hat másodperce a padlón feküdt. A bajnok kilencre összeszedte magát, és felállt, majd a széles ütésekkel támadó Dempsey-t fogással, remek védekezéssel állította meg. A következő menetre Tunney teljesen kitisztul, és miután többször is megkontrázta rohamozó ellenfelét, egy jobbkezessel már ő küldte a padlóra Dempsey-t. A kihívó rögtön felpattant, a rohamozó Tunney-nak pedig nem sikerült befejeznie a mérkőzést. A következő két menet kiegyenlített küzdelmet hozott, bár az utolsó menetet Tunney ismét meghajtotta, és többször is tisztán eltalálta Dempsey-t, akit a mérkőzésvezető irányított a sarkába, mert nem vette észre, hogy megszólalt az utolsó felvonás végét jelző gongszó.
A mérkőzést Tunney megosztott pontozással nyerte, és Dempsey elismerte, hogy hibázott, amikor nem tartotta be a szabályokat. Ez a tizennégy másodperc azóta is sok vitát kavar a szakértők és a bokszrajongók között, főleg annak tükrében, hogy Tunney később őszintén bevallotta; annyira kábult volt, hogy nem emlékezett arra, mikor Barry a sarokba küldte Dempsey-t.

Tunney és Dempsey 1957-ben!

Gene Tunney ezután már csak egy mérkőzést vívott. 1928. július 26-án, a New York-i Yankee Stadiumban a tizenegyedik menetben megállította az ausztrál Tom Heeney-t, majd ígéretének megfelelően, az ökleivel keresett kétmillió dollárral a zsebében örökre felhagyott az ökölvívással. Ezen a mérkőzésen feleannyian sem voltak, mint bármelyik Dempsey elleni meccsen, de ez is 50.000 szurkolót jelentett, Heeney sarkában pedig maga Jack Dempsey állt. A Heeney elleni meccsen Tunney élete talán legjobb teljesítményét nyújtotta; még soha nem tűnt ennyire gyorsnak, ütései szinte robbantak, híres megelőző egyenesei mindig találtak, és amiben mindig is a legjobb volt- szinte tévedhetetlenül hozta az adott helyzetnek leginkább megfelelő döntéseket. Miután Eddie Forbes bíró, a kihívó testi épségének megóvása érdekében leállította az összecsapást, Heeney megszorította Tunney kezét, és így szólt; "Sok szerencsét a továbbiakban, Gene. Sokkal nagyobb harcos vagy, mint amennyire tisztelnek téged."

Gene Tunney az a bunyós, akiről igazán elmondható, hogy a csúcson hagyta abba. Utolsó mérkőzésében minden benne volt, ami Tunney-t jellemezte; kivételes boksztudás, remek lábmunka, precizitás, helyzetfelismerés; ezek azok az ismérvek, melyek Jim Corbettet is korának legösszetettebb, legképzettebb ökölvívójává emelték. A "Bunyós Tengerészt" akkor még nagyon kevesen értékelték rangjához méltóan, és bár az emberek elismerték Tunney tudását, népszerűsége soha nem ért Dempsey-i magasságokba. Ennek köszönhető, hogy míg a "Manassai Marcangolót" minden idők egyik legjobb nehézsúlyújának tarják, legyőzője nevét mára jóval kevesebben ismerik.

Gene Tunney 1978. november 7-én, 81 évesen hunyt el!

Partnereink

Partnereink