Boxlegendák

James J. Jeffries élete

James J. Jeffries élete
Mostani írásunkban egy nehézsúlyú bokszlegenda, James J. Jeffries (1875-1953) életét és pályafutását elevenítjük fel!
A mai napig is minden bokszrajongó tudja, hogy a "régiek" közül ki volt Jack Dempsey, Joe Louis, vagy Rocky Marciano, sokan hallottak már John L. Sullivanről, Gene Tunneyról és Jack Johnsonról, de annál kevesebbeknek mond valamit James "Jim" Jeffries neve. Pedig volt idő, amikor Jeffriest a valaha élt legnagyobb bokszolónak tartották. Hat évig uralta a nehézsúlyt, ez alatt hétszer védte meg címét a legkeményebb ellenfelek ellen, és a ringben soha nem vesztette el azt. Fénykorában egyszer sem került a padlóra, pedig nem akármilyen bokszolókkal vívott hatalmas csatákat.
James Jackson Jeffries 1875 április 15-én született az ohioi Carrolban, de 1881-ben az egész család Los Angelesbe költözött. Jeffries itt nőtt fel, és kezdett foglalkozni az ökölvívással, hogy kazánszerelői fizetését kiegészítse. 188 cm-es magasságával, és 90-100 kg-os súlyával abban az időben valóságos óriásnak számított, és ezeket az adottságokkal rendkívüli fizikai erő, és atletikus képességek párosultak. Első profi mérkőzését 1895-ben vívta; a második menetben kiütötte Hank "Kid" Lorraine-t, ezután három további kiütéses győzelem következett, köztük egy tizennegyedik menetbeli diadal a tapasztalt, rutinos bunyósnak számító Hank Griffin ellen. 1897-ben Jeffries edzőpartnernek szegődött az akkori nehézsúlyú bajnokhoz, a címet a legendás John L. Sullivan-től elnyerő James J. Corbetthez. A bajnok többi edzőpartnerével ellentétben Jim sokáig Corbett mellett maradt, így fokozatosan mindent megtanult tőle. Közben két magasan jegyzett kihívóval is megmérkőzött; Gus Ruhlin és Joe Choynski ellen egyaránt döntetlen eredményt ért el, két másik ellenféllel pedig idő előtt végzett.
Ebben az évben Corbett elvesztette világbajnoki címét a középsúlyú bajnok Bob Fitzsimmons ellen, aki így az első- és Roy Jones Jr.-ig az egyetlen- olyan ember lett, aki korábbi középsúlyú világbajnokként fel tudott ülni a nehézsúly trónjára is. A mérkőzést a vékony testalkata ellenére félelmetes ütőerővel rendelkező Fitzsimmons kiütéssel nyerte a tizennegyedik menetben, bár korábban ő is padlóra került, ahol Corbett lábát átölelve jó hat-hét másodpercet töltött, mire a mérkőzésvezető számolni kezdett rá. (Érdekességként érdemes megemlíteni azt is, hogy az akkori szokás szerint mindkét ringsarokban fegyveresek vigyáztak a "fair playre", és Corbett sarkában nem más állt, mint az ilyen eseményeken több alkalommal is tevékenykedő híres békebíró, Wyatt Earp.)
Az 1898-as évet Jeffries remekül kezdte; négy tapasztalt, magasan jegyzett bunyóst vert meg, többek között kiütötte a John L. Sullivan által elkerült, Corbettel döntetlenező Peter Jacksont, és pontozással diadalmaskodott a korábbi világbajnoki kihívó, Corbettel szintén egált bokszoló Tom Sharkey felett. Nyáron Jeffries a boksz fellegvárába, New Yorkba utazott, ahol menedzsere, William Brady több mérkőzést is lekötött, de az első meccsen- melyet pontozással nyert- megsérült a keze, így csalódottan visszatért Kaliforniába.
Alig több, mint fél év múlva Bradynek sikerült rábeszélnie, hogy még egyszer utazzanak New Yorkba, ahol Jeffriesre most rámosolygott a szerencse. Az új nehézsúlyú bajnok, Bob Fitzsimmons a Corbett elleni diadal óta nem lépett szorítóba, ezért éppen egy könnyűnek ígérkező ellenfél után nézett. A bajnok látta Jeffries legutóbbi New York-i meccsén mutatott gyengébb formáját, ezért adott neki egy lehetőséget a világbajnoki cím megszerzésére. Bár Fitzsimmons a kihívó 93 kg-os súlyával szemben csak 76 kg-ot nyomott, mégis a rutinos, rettegett ütőerejű bajnok számított a meccs esélyesének.


Jeffries már a mérkőzés előtt pszichológiai előnyre tett szert. Mikor Fitzsimmons az öltözőjébe ment, hogy a szabályokat megbeszéljék, és nem mellesleg megzavarja Jeffries koncentrációját, Jim megkérdezte; "Mi van a fogásokkal?" A bajnok visszakérdezett; "Milyen fogásokkal?" "Az ilyenekkel", válaszolt Jeffries, és megragadta Fitzsimmonst, majd áthajította a szoba másik végébe. A mérkőzésen Jeffries a váltó- és középsúlyú bajnok Tommy Ryantől tanult védekezést alkalmazta, közben folyamatosan ment előre, megzavarva Fitzsimmonst, aki hiába bokszolt, hiába engedte el rettegett ütéseit, minden próbálkozása hatástalannak bizonyult. Végül a tizenegyedik menetben Jeffries egy szimpla balkezessel befejezte a mérkőzést, és megszerezte a világbajnoki címet.
Jeffries első címvédésén nagy bajba került; jó barátja, a korábban egyszer már nagy nehezen legyőzött Tom Sharkey várt rá, aki felett nagyszerű, kőkemény csatában, vitatható pontozással győzött. Egyesek szerint George Siler bírót megvesztegették a mérkőzés előtt. Sharkey a huszonöt menetes meccs után három törött bordával kórházba került, Jeffries pedig később elismerte, hogy Sharkey volt a legjobb bunyós, akivel valaha megmérkőzött.
A következő címvédésre 1900 április 6-án került sor, ahol Jeffries az első menet 55. másodpercében kiütötte Jack Finnegant. Alig több, mint egy hónappal később Jim ismét megvédte címét; mégpedig nem más, mint egykori mestere, Jim Corbett ellen. Az ekkor már 35 esztendős Corbett szabályosan kibokszolta egykori tanítványát, a korabeli beszámolók szerint "gyönyörű csatában" Jeffries fölé kerekedett. Ha végig ment volna a mérkőzés, kétségkívül Corbett nyer, de a 23. menetben a rendületlenül támadó Jeffries egy szűken kivezetett balhoroggal állon találta mesterét. A mintegy nyolcezer, egyöntetűen Corbettnek szorító néző síri csendben nézte, ahogy kedvencüket kiszámolják. A mérkőzés bebizonyította, hogy a sokak által már leírt Corbettnek még helye van a legjobbak között, a szakértők szerint a Sullivant is legyőző régi önmagára emlékeztetett.
1901-ben Jim két mérkőzést vívott; előbb pontozásos győzelmet aratott egy címmeccsnek nem minősülő összecsapáson a pályafutása elején egyszer már detronizált Hank Griffin ellen, majd negyedik címvédésén az ötödik menetben megállította Gus Ruhlint. 1902 júliusában Jeffries visszavágási lehetőséget adott az időközben Tom Sharkyt két, Gus Ruhlint hat menet alatt kiütő Bob Fitzsimmonsnak. Sokak szerint kettejük második mérkőzésén Fitzsimmons gipszet tett a kesztyűjébe, ennek köszönhető, hogy Jim orra eltört, az arca több helyen is felszakadt. Jeffries azonban nem csak fantasztikusan ütésálló volt, de a fájdalomra is szinte érzéketlen, így nyugodtan tette a dolgát, és a nyolcadik menetben kiütötte ellenfelét. Kettejük történetéhez hozzátartozik, hogy az év második felében és 1903 elején Jeffries segített a pénzügyi gondokkal küszködő Fitzsimmonsnak; az Egyesült Államok nyugati partján több tucat bemutató jellegű mérkőzést vívtak. A történtek ellenére csak ellenfelek voltak, nem ellenségek; ez is mutatja Jeffries igazi profizmusát.
1903 augusztus 14-én Jim a rajongók és a szakma nyomásának engedve Corbettnek is visszavágót adott. Kettejük második mérkőzése az elsővel ellentétesen alakult; Jeffries kilenc meneten keresztül játszadozott ellenfelével, majd a tizedik felvonás elején egy hatalmas, testre mért jobbkezessel földre kényszerítette az egykori bajnokot. Corbett ebből a leütésből még felállt, de védekezésre képtelenül, mire Jeffries- rövid habozás után- ismét csak egy testütéssel padlóra küldte. Eddie Graney mérkőzésvezető ekkor- hogy Corbettet megmentse egy esetleges súlyos veréstől- leállította az egyoldalú összecsapást. Jim Jeffries hatodszor is megvédte a nehézsúly világbajnoki címét. A második Jeffries-Corbett mérkőzés után keletkezett az ökölvívás talán leghíresebb szállóigéje; "They never come back", melyre csak 73 esztendővel később cáfolt rá véglegesen Muhammad Ali egy kinshasai éjszakán.
A következő évben Jeffries hetedszerre is megvédte címét- a második menetben végzett Jack Munroe-val- majd 1905 május 13-án bejelentette a visszavonulását. A bajnok arra hivatkozott, hogy nem érez motivációt, és nem lát megfelelő kihívót sem, aki miatt érdemes folytatni, így 20 mérkőzéssel a háta mögött veretlenül visszavonult, hogy ezentúl farmján gazdálkodjon. Annak, hogy Jeffries ennyire kevés mérkőzést vívott több oka is van. Ellenfél lett volna elég, de nagyon kevesen mertek kiállni vele, ezek is szinte mind feketék voltak. Akkor az volt a szokás, hogy a bajnok elkerülte a fekete kihívókat- külön "színes" világbajnoki címet írtak ki- és Jeffries, bár tudásában megelőzte korát, nem volt elég bátor ahhoz, hogy szakítson a hagyományokkal. Sokan emiatt rasszistának bélyegzik, de ezek elfelejtik, hogy az első fekete világbajnok, Jack Johnson is csak egyetlen fekete kihívóval mérkőzött, Jim Johnsonnal, egy középszerű bunyóssal, akkor is csak azért, mert európai túráján anyagi jellegű gondjai támadtak.
Visszavonulása után Jeffries nem szakított teljesen az ökölvívással; nagy mérkőzéseken bírói feladatokat látott el, ő vezette többek közt az utódlásáért kiírt Marvin Hart-Jack Root meccset, a Tommy Burns-Bill Squires nehézsúlyú címmérkőzést, valamint a legendás Stanley Ketchell több összecsapásán is közreműködött.
Időközben nagyot fordult a világ; a korábban több alkalommal is "színes" világbajnoki címet szerző Jack Johnson Ausztráliában utolérte az előle előbb Európába, majd a déli kontinensre "menekülő" világbajnokot, Tommy Burnst, és egy tizennegyedik menetben a rendőrség közbelépése miatt félbeszakadt meccsen bírói döntéssel megszerezte a világbajnoki címet. A boksztörténelem első fekete világbajnoka ezután három alkalommal is megvédte címét, majd 1910 október 16-án egy legendássá vált mérkőzésen a tizenkettedik menetben kiütötte a fitzsimmonsi babérokra vágyó középsúlyú bajnokot, Stanley Ketchelt. (A kőkemény Ketchell a kiütés előtti pillanatban nyolc számolásig padlóra tudta küldeni Johnsont.)
Miután Ketchel személyében a negyedik "fehér reménység" is elbukott, az emberekben felmerült minden idők legnagyobb bajnokának, James J. Jeffriesnek a neve. A híres író és műkedvelő ökölvívó, Jack London egy újságban megjelentetett írásában kijelentette, hogy Jeffriesnek ott kell hagynia a farmját, és le kell törölnie Johnson arcáról a kaján mosolyt. Az időközben tekintélyes pocakot eresztett, elkényelmesedett Jeffriest ez nem hatotta meg, de amikor a híres promóter, Tex Rickard felkereste és abban az időben csillagászatinak számító összeget (győzelem esetén 668.000, vereség esetén 158.000 dollár!) kínált neki, elvállalta a mérkőzést.
Az ekkor már harmincöt esztendős bokszlegendának sikerült mintegy negyven kg-ot leadnia, így megközelítette egykori versenysúlyát, de igazi ráhangoló mérkőzésre már nem volt ideje. A címmeccset negyvenöt menetre írták ki, de Jeffries már előre tudta, hogy a kondíciója még a felére sem elég. A "fehér lobbi" által ráerőltetett messiás-kép felelőssége egyre súlyosabban nehezedett a vállára, a várakozás minden eddigit felülmúlt, az emberek mind-mind rá tették a pénzüket, minden újság őt kiáltotta ki győztesnek, pedig az az igazság, hogy vesztes volt, mielőtt még az első menet elkezdődött volna.


1910 július 4-én Renoban került sor az addigi boksztörténelem leginkább várt mérkőzésére. Jeffries bátran felvette a kesztyűt Johnson ellen, de az az igazság, hogy a bajnok esélyt sem adott neki. Johnson ellenfele minden próbálkozását hárította, ő viszont egyre-másra eltalálta a korábbi önmagának silány utánzatára emlékeztető Jeffriest. Csak nevetett Jim egykor dinamikus, falromboló ütésein, kigúnyolta, Jeffries pedig képtelen volt válaszolni. A bajnok fölénye egyre nyomasztóbb lett, de a közönség csak várta a csodát...ami nem jött el. A vég a tizenötödik menetben következett be; amikor a holtfáradt Jeffries már harmadszorra is padlóra került, a segédei feladták a küzdelmet. A glória lekerült Jeffries fejéről, nem volt többé legyőzhetetlen bajnok, csak egy mindenki által elhagyott, bukott ember. Jim visszavonult, ezúttal végleg, az emberek pedig lassan elfelejtették. Amikor 1940-ben meglátogatta a háborúba készülő amerikai katonákat, a fiatalok már nem tudták, kicsoda James J. Jeffries. Így is halt meg 1953 március 3-án, saját régi farmján; ismeretlenül, de egy boldog élettel a háta mögött, családja körében.

Hogy milyen nagy bokszoló volt Jim Jeffries? Tex Rickard szerint nem kétséges, hogy minden idők legnagyobb bunyósa volt, Jim Corbett, Tom Sharkey, Tommy Burns, Jack Dempsey, de még Jack Johnson is osztották a véleményét. Az akkor óriásnak számító Jeffries manapság nem számít nagynak, technikai tudásán, lábmunkáján még az éretlen bokszpalánták is nevetnének, de volt valamije, amiben a mai, féltő menedzserek és promóterek által szinte burokban tartott bokszolók közt nagy hiány van; volt szíve és bátorsága.
A világbajnoki címig vezető úton, és hat éves uralkodása alatt Jeffries mindenkit megvert, aki számított, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ha nincs az az elhibázott visszatérési kísérlete, most talán úgy tekintenének rá, mint egy korai Rocky Marcianóra, egy olyan harcosra, aki mindenkit megvert, és soha nem hagyta el vesztesen a ringet. Egy ilyen pályafutásra sokáig emlékeznek, könyvek, filmek születnek belőle. De Jeffriesnek nem ez a sors jutott; számtalan nagy győzelmet aratott, mégis inkább csak arra az egyetlen vereségére emlékeznek.

Sam Langford, a legendás félnehézsúlyú és "színes" nehézsúlyú bajnok, minden idők talán legnagyobb ütőerejű bokszolója egyszer megjelentetett egy újsághirdetést:

"Sam Langford, a világ félnehézsúlyú bajnoka bejelenti, hogy kész bárkivel kiállni a világon, kivéve Jim Jeffriest."

Partnereink

Partnereink