A szakértők soha nem tartották a világ legtechnikásabb, leggyorsabb, vagy legtaktikusabb bokszolójának, de óriási elszántsága, fáradhatatlan munkatempója, szünet nélküli, agresszív támadóbunyója a boksztörténelem legnagyobbjai közé emelte, és első számú nemzeti hőssé avatta abban az országban, ahol mindennél többre tartják a "szív ökölvívását". Hosszú, hatalmas küzdelmekben bővelkedő pályafutása során soha nem is próbált más stílusban öklözni; szinte védjegyének tekinthető, testre mért balhorgaival, kemény jobbkezeseivel felőrölte, közelharcban módszeresen megsemmisítette ellenfeleit.
Minden idők egyik legsikeresebb ökölvívója, Mexikó emblematikus figurája, 1962 július 12-én született Ciudad Obregonban. Édesapja, Rodolfo Chávez, vasúti munkásként keményen dolgozott, hogy megélhetést biztosítson népes családjának, de a kis Juliónak és kilenc testvérének mindössze egy elhagyott vasúti kocsit tudott lakhelyül biztosítani. A borzasztóan szegény körülmények között korán felnőtté váló fiú tizenhat esztendős korában kezdett bokszolni. Amatőrként tizennégy mérkőzést nyert, majd elindult egy fővárosi tornán, ahol az első fordulóban kiesett. A vereség ráébresztette Chávezt, hogy stílusához sokkal jobban illik a profi bunyó, ezért 1980-ban átállt a hivatásosok közé, és február 5-én meg is vívta első mérkőzését, melynek hatodik menetében kiütötte Andres Felixet. Ezt követően három éven át, átlagban havi egy meccset vívott kisebb rendezvényeken, mire 37 győztes mérkőzéssel a háta mögött végre lehetőséghez jutott a híres-hírhedt Don King által promótált, 1983 május 1-ei, Edwin Rosario-Jose Luis Ramirez gála felvezető programjában. Chávez, pályafutása első televíziós meccsén látványos kiütést produkált Javier Fragoso ellen, ezért King két további '83-as gáláján is lehetőséget adott neki. Ezt követően Chávez egy év alatt cím közelbe került, és 1984 szeptember 13-án, első saját gáláján, szorítóba is léphetett a WBC betöltetlen nagypehelysúlyú világbajnoki címéért, mely későbbi ellenfele, Hector "Macho" Camacho könnyűsúlyba való távozása miatt árvult el.
Az ekkor már 44 győzelmet (38 KO) számláló Chávez, első világbajnoki címmeccsén egy hozzá hasonlóan nehéz sorsú honfitársával, a későbbi négyszeres világbajnoki kihívó Mario Martinezzel találkozott. A tizenkilenc éves Martinez már öt esztendeje profiként kereste kenyerét, a Chávez elleni összecsapásig 36 mérkőzést vívott, és mindössze egyszer szenvedett vereséget. A Los Angeles-i meccs első két menetében mindkét bunyós agresszívan lépett fel, Martinez talán többet ütött, és hatékonyabbnak is bizonyult. A harmadik felvonásra Martinez szemöldöke felrepedt, ezért a következő néhány menetben távolabbról próbálta megoldani ellenfelét, de nem sikerült áttörnie Julio védekezését. Chávez továbbra is támadólag lépett fel, és ha sikerült a kötelekhez szorítania ellenfelét, felütéseivel, horgaival kíméletlenül megsorozta. A hetedik menetre Martinez orra is vérezni kezdett, ennek ellenére olyan remek felvonást produkáltak, hogy az utolsó fél percet a közönség felállva figyelte. A nyolcadik menetben Chávez többször is keményen eltalálta a több sebből vérző Martinezt, bár annak is voltak szép megmozdulásai. A menet végén Julio nagy verésben részesítette ellenfelét, akit John Thomas mérkőzésvezető a gongszó után nem talált alkalmasnak a mérkőzés folytatására, így kihirdette Chávez TKO győzelmét. Az ekkor 22 esztendős Julio César Chávez tehát a csúcsra jutott; derekára csatolhatta a WBC nagypehelysúlyú világbajnoki övét.
Első címvédésén, 1985 április 19-én, a korábban Alexis Argüellóval, és Salvador Sánchezzel is szoros mérkőzéseket vívó, rutinos Ruben Castillo várt rá. A mérkőzés elején mindkét bunyós rengeteget ütött, de elég rossz találati aránnyal. Talán Castillo talált többször, de a keményebb ütéseket Chávez vitte be, és sikerült is felszakítania velük ellenfele bal szemöldökét. A szemébe folyó vér zavarta Castillót, ráadásul a következő két menetben Julio rá is dolgozott a sérülésre. A hatodik menetben, több kemény Chávez-ütés után Castillo fogásba menekült, majd egy lökés után padlóra került. Carlos Padilla mérkőzésvezető látta, hogy Castillo nem képes rögtön felállni, ezért rövid gondolkodás után számolni kezdett rá, és mivel a kihívó tíznél még csak térdelt, beszüntette a mérkőzést.
Alig három hónap múlva Chávez ismét megvédte címét, ezúttal első amerikai ellenfele, a későbbi kisváltósúlyú világbajnok Roger Mayweather ellen. A "Fekete Mamba", kihasználva magassági fölényét, az első menetben megelőző egyeneseivel még megoldotta feladatát, de a másodikban Cháveznek sikerült ütőtávon belülre kerülnie, és kemény ütéseket elhelyeznie ellenfelén. Mayweather ekkor lábon próbált elmozogni, de Julio utolérte, és egy hatalmas jobbkezessel padlóra küldte. A kihívó felállt ugyan de benne maradt az ütés, így további két alkalommal is megismerkedett a szorító vászonborításával, mire a legendás mérkőzésvezető, Richard Steele beszüntette a mészárlást. Ebben az évben Chávez még egyszer megvédte címét; a Holmes-Spinks gála előmérkőzésén 12 menetben diadalmaskodott a kiüthetetlen Dwight Pratchett felett. Ezen a meccsen Julio fekte szalagot viselt, a négy nappal korábbi, mexikóvárosi földrengés áldozatainak emlékére. 1986-ban két, címmeccsnek nem minősülő összecsapás után Chávez belehúzott, és a májustól decemberig tartó időszakban négyszer védte meg címét. Faustino Barriost és Refugio Rojast kiütötte, majd szoros pontozással nyert a kőkemény Rocky Lockridge, és Juan LaPorte ellen.
A következő esztendőben előbb a brazil Francisco Tomas Da Cruz, majd a nagy ütései miatt veszélyes, korábbi kétszeres pehelysúlyú kihívó Danilo Cabrera következtek. Da Cruz három menetig bírta, a dominikai köztársaságbeli Cabrera pedig sima, egyhangú pontozással maradt alul Chávezzel szemben. Kilencedik nagypehelysúlyú címvédése után Julio célba vette a WBA könnyűsúlyú bajnokát, a puerto rico-i klasszist, Edwin Rosariót. A korábban a WBC hasonló címét is birtokló Rosario, addigi 33 mérkőzéséből mindössze kettőt vesztett el- azt is a kétszeres világbajnok Jose Luis Ramirez, valamint legendás honfitársa, Hector Camacho ellen-, és győzelmei alkalmával mindössze négyszer volt szüksége a pontozók közreműködésére. A mérkőzésre a las vegasi Hiltonban került sor, és nem éppen a legbarátságosabb hangulatban készültek rá a bunyósok, ugyanis a kőkemény puerto rico-i több alkalommal is nyilvánosan szidalmazta a mexikóiakat. Maga a mérkőzés hatalmas csatát hozott, bár végig Chávez fölény jellemezte. A mexikói agresszívan támadott, míg Rosario megpróbált távol maradni, és horgokkal, egyenesekkel operálva kizökkenteni ellenfelét. Amikor Cháveznek sikerül a kötelekhez szorítania a puerto rico-i bunyóst, Rosario fogni próbált, de Julio egyszerűen ellökte, és felütésekkel, rövid horgokkal bombázta ellenfele testét és fejét. Az ötödik menettől Rosario bal szeme egyre jobban kezdett bedagadni, majd a nyolcadik felvonást követően orra, és ajka is megsérült. A tizedik menetre már mindkét bunyós elfáradt a rengeteg indított ütésben, de Chávez buldog módjára továbbra is Rosarióra tapadt. A puerto rico-i ekkorra már egyre többet fogott, és egyre nagyobb verést kapott, de harcosságára jellemző, hogy szinte becsukódott bal szeme, és kiütés közeli állapota ellenére folyamatosan viszonozta a kihívó ütéseit. A mérkőzés végül a tizenegyedik menetben ért véget, amikor Chávez a kötelekhez szorította ellenfelét, és hatalmas ütésekkel bombázta, erre Rosario sarkából- annak ellenére, hogy az még mindig válaszolgatott Julio találataira- bedobták a törölközőt. A mérkőzésen a két bunyós közel egyforma mennyiségű ütést indított, de míg a detronizált bajnok 36 százalékban talált, a második súlycsoportjában is a csúcsra érő Chávez 61 százalékos (!) hatékonysággal dolgozott.
Rosario később visszaszerezte a Chávez által betöltetlenül hagyott címet, majd kisváltósúlyban is WBA-bajnok lett. A kőkemény puerto rico-i öklözőt később kábítószer használat miatt négy évre eltiltották, majd visszatérése után, öt győztes meccset vívott, mielőtt 34 esztendős korában, agysérülés következtében elhunyt.
1988-ban Chávez három címmérkőzésnek nem minősülő meccset vívott- mindegyiket kiütéssel nyerte- közben megvédte címét a veretlen Rodolfo Aguilar ellen, egy hatmenetes technikai KO-val. Október 29-én, mindössze 11 hónappal a Rosario elleni győzelmet követően, Chávez ismét egy kemény ellenféllel, a WBC-bajnok Jose Luis Ramirezzel csapott össze. Az ekkor 29 esztendős Ramirez már 107 mérkőzést vívott, és- egy korai "botlást" nem számítva- mindössze ötöt veszített el, ezeket is olyan klasszisokkal szemben, mint Ruben Olivares, Alexis Argüello, Ray Mancini, Hector Camacho, és a Chávez által detronizált Rosario. A meccs esélyese Chávez volt, de Ramirezt sem írta le senki, hiszen előző meccsén a kiváló Pernell Whitaker győzte le, elvéve "Sweet Pea" veretlenségét. A mérkőzés valóban kemény, szoros csatát hozott, de Chávez az összes pontozólapon vezetett, mikor Ramirez a tizenegyedik menetben, egy vétlen összefejelés következtében szerzett sérülés miatt feladta a meccset.
Két könnyűsúlyú címmel a zsebében, Chávez már úgy érezte, nincs mit bizonyítania ebben a súlycsoportban, ezért ismét kategóriát váltott. Az általa mindig is favorizált WBC kisváltósúlyú övét, ekkor az a Roger Mayweather birtokolta, akit három ével korábban meglepően könnyedén vert meg. Már az 1989 május 13-ai, inglewoodi mérkőzés előtt sejteni lehetett, hogy ez az összecsapás nem lesz sétagalopp, hiszen négy korábbi címvédése során kiderült, hogy a "Fekete Mamba" számára a kisváltósúly az ideális kategória. A mérkőzés során ez a feltevés be is igazolódott. Az első négy menetben Mayweather- kihasználva hosszabb ütőtávját- remekül tartotta távol a mexikóit, több ütést indított, és jabjeivel többször is talált, mint az agresszívan támadó Chávez. Ha Julionak sikerült a közelébe érnie, Mayweather egyszerűen odébb lépett, vagy fogásba menekült, így a kihívónak nem sikerült érvényesítenie küzdő harcmodorát. A mérkőzés képe az ötödik menetben kezdett megfordulni, amikor Chávez már ki tudott harcolni keményebb ütésváltásokat is, melyek után ellenfele rendre az összekapaszkodást választotta. A nyolcadik menetre Mayweather fáradni látszott, egyre többet fogott, mert már nem tudott távol maradni a rendületlenül támadó Cháveztől. A tizedik felvonás első felében Mayweather ismét jól dolgozott távolról, de a menet közepére elfáradt, és inkább a jól bevált fogásba menekült, hogy-sokszor sikertelenül- megpróbálja elkerülni Chávez bombáit. A fáradt, több nagy ütést beszedett Mayweather a következő menetre már nem jött ki, így a mérkőzésvezető kihirdette a kihívó TKO győzelmét. Julio César Chávez harmadik súlycsoportjában is a csúcsra jutott!
Vereségét követően Roger Mayweather még tíz esztendeig bokszolt, de nem tudta megismételni korábbi sikereit, végül 1999-ben hagyott fel végleg az aktív ökölvívással. Mayweather jelenleg edzőként dolgozik, ahol szintén nagy sikereket ért el, elsősorban unokaöccse, a fantasztikus képességekkel megáldott Floyd Mayweather Jr. oldalán.

Julio César Chávez 1989 május 13-án, Roger Mayweather legyőzésével ült fel harmadik súlycsoportjának trónjára. Ebben az esztendőben két alkalommal védte meg a "Fekete Mambától" megszerzett WBC kisváltósúlyú világbajnoki címet, ezenkívül három szinten tartó mérkőzést vívott. 1990-ben Julio ismét tovább lépett; összecsapott az IBF bajnokával, a veretlen Meldrick Taylorral. Taylor kiváló képességű ökölvívó volt, az 1984-es olimpián aranyérmet szerzett könnyűsúlyban, és remek, 99-4-es amatőr mérleggel lépett a profik táborába. Az összecsapás esélyeiről megoszlottak a vélemények, sokan úgy gondolták, a sokat ütő, rendkívül gyors Taylor bizony alaposan megnehezítheti a mexikói bunyós dolgát. A mérkőzés során kiderült, hogy a Taylorra tippelőknek volt igazuk, hiszen a 23 esztendős amerikai, az első kilenc menetben egyértelműen Chávez fölé kerekedett. Kihasználva gyorsasági fölényét, közel kétszer annyi ütést indított, mint ellenfele, remek kombinációival olykor két-három találatot is jegyzett, mire a mexikói egyáltalán válaszolni tudott volna. A rengeteg indított ütés, és Chávez kemény találatai a tizedik menetre fárasztották ki annyira Taylort, hogy a mexikói kezdett fölénybe kerülni- annak ellenére, hogy még mindig Taylor ütött többet. A tizenegyedik felvonásban Chávez több nagy testütéssel tovább "rombolta" ellenfele kondícióját, aki a menet végén már igencsak elhasználtnak tűnt, míg Julio- a sokkal több bekapott ütés ellenére- jóval frissebben mozgott. Chávez ekkor már két pontozólapon is óriási hátrányban volt, és csak kiütéssel győzhetett. Az utolsó menet vége felé Cháveznek egy kemény jobbossal sikerült is megfognia a több sebből vérző, fáradt Taylort, aki válaszolt az ütésre, de a következő jobbhorog az állát találta el, és a padlóra küldte. Az amerikai ötnél felállt, de amikor Richard Steele kétszer is megkérdezte, hogy jól van-e, nem válaszolt, csak nézte a mérkőzésvezetőt, valamint a ringsarkát figyelte, ahova ekkor ugrott fel edzője, Lou Duva. Steele ekkor- két másodperccel az utolsó gongszó előtt- beszűntette a mérkőzést, és kihirdette Chávez TKO győzelmét.
Ez a leállítás sokáig téma volt a szakemberek és a szurkolók körében, hiszen, ha Steele tovább engedi a csatát, a gong simán megmentette volna Taylort, ráadásul a leütéskor Julio nem ment a semleges sarokba, ezért Steele-nek abba kellett volna hagynia a számolást, és figyelmeztetni a mexikóit, majd folytatni azt. Néhány dolog azonban a bíró mellett szól. Mint azt Steele, a meccset követő interjúban el is mondta, neki nem dolga a hátralevő időt figyelni, és tény, hogy a több sebből vérző Taylor valóban nagyon rozogának tűnt, ráadásul nem is válaszolt a feltett kérdésekre.
A mérkőzést követően Taylor még vissza tudott kapaszkodni a csúcsra- egy esztendővel később megszerezte a WBA váltósúlyú övét-, de pszichikailag soha nem tudta kiheverni a Chávez elleni vitatható vereséget, így az igazán nagy eredmények benne maradtak ebben a kiváló ökölvívóban.
A Taylor elleni győzelmet követően Chávez két alkalommal tette kockára az IBF övét- a koreai Kyung-Duk Ahn-t a harmadik, John Duplessist a negyedik menetben állította meg- aztán lemondott róla, és az elkövetkezendőkben csak a WBC világbajnoki címét védegette. 1991 szeptemberében egyhangú pontozással verte a meccs előtt kiütést ígérő, de aztán végig menekülő Lonnie Smith-t, majd a következő évben öt, illetve négy menet alatt végzett a veretlen Angel Hernandezzel, és Frankie Mitcellel. Bár a Mitcell elleni összecsapás is címmeccs volt, igazából amolyan ráhangoló mérkőzésként funkcionált az egy hónappal későbbi szupermeccsre. A szeptember 12-ei összecsapáson Chávez ellenfele a korábban három súlycsoportban is világbajnoki címig jutó puerto rico-i klasszis, Hector "Macho" Camacho volt. A "Hagler-Leonard csata óta a legnagyobb nem nehézsúlyú összecsapást" pay-per-view konstrukcióban közvetítették; ez volt Julio első főmeccse PPV- gálán. Az összecsapás két különböző stílus találkozását hozta; az elsősorban jabjeire, gyors kombinációira építő Camacho, próbálta megelőzni az agresszív, folyamatosan előrefele bokszoló Chávezt. Az első menet kivételével- amikor Julio megpróbálta "agyonütni" ellenfelét- végig enyhe Chávez fölény érződött. A mérkőzés folyamán a puerto rico-i ütött többet- bár a végét Chávez jó szokásához híven ezen a meccsen is meghúzta-, de a keményebb hangsúlyosabb ütéseket Julio indította. A mérkőzést végül fölényes pontozással nyerte a mexikói (117-111, 119-110, 120-107), de ahogy mondani szokták; a pontozólapok nem tükrözték híven a mérkőzés képét.
A meccset követően Camacho azonnali visszavágót követelt, de Don King már a post-fight interjúban kijelentette; első számú jelöltjük a Camachóval korábban két meccset is bokszoló, a puerto rico-it egyszer le is győző Greg Haugen, utána pedig a Meldrick Taylor elleni visszavágó következhet.
A Haugen elleni mérkőzés 1993 februárjában jött létre, előtte mindkét bunyós egy-egy ráhangoló mérkőzést vívott ugyanazon a '92 decemberi gálán. Haugen tíz menetben diadalmaskodott Armando Campas felett, míg Chávez a hatodik menetben állította meg az addig veretlen Marty Jakubowskit. Érdekességképpen érdemes megemlíteni, hogy a fiatal egyetemi hallgató, bőséges reggeli után is csak egy tekercs negyeddollárossal a zsebében tudta hozni a súlycsoport alsó határát.
A február 20-ai Chávez-Haugen mérkőzésre a mexikóvárosi Azteca stadionban került sor, minden idők legnépesebb közönsége előtt. A 136.274 fős nézősereg betudható Chávez szinte félisteni státuszának, valamint az olcsó, a lelátó felső szekciójában mindössze 5 pesót kóstáló jegyáraknak is. A rendezvény biztonságos lebonyolítását 2.000 rendőr biztosította, akik közül sokan dobermannokkal illetve uzi géppisztolyokkal vigyáztak a rendre. Magát a futballpályát tíz láb széles árokkal vették körül, melyet szögesdrótkerítéssel öveztek.
A mérkőzés felvezetését a két bunyós ellentéte biztosította, amely egy évekkel korábbi eseményre volt visszavezethető. Chávez elmondta; azóta utálja Haugent, mióta az egy Las Vegasi edzésén megjelent, és felajánlotta, hogy akár ingyen is kesztyűzne a mexikóival, akkori edzőpartnerei helyett, akik szerinte leginkább ökölvívó öltözékbe bújtatott fiatal lánykákra emlékeztettek. A mérkőzés előtti sajtótájékoztatókon Haugen azzal viccelődött, hogy szerinte ellenfele korábbi nyolcvanöt áldozata közül legalább hatvan állástalan tijuanai taxisofőrök közül került ki, akiket édesanyja, Mrs. Haugen is könnyedén kiütött volna. Az amerikai bunyós ellenfele honfitársainak is "odamondogatott", például amikor megtudta, hogy milyen nagy számú szurkolósereg bíztatja majd a helyszínen Chávezt, kijelentette, hogy nem hiszi el, mert szerinte egész Mexikóban nincs 130.000 ember, aki képes lenne kifizetni a jegyárakat. Az ilyesfajta viselkedés amúgy sem volt idegen Haugentől, aki előszeretettel alkalmazta mérkőzései előtt- sőt azok közben is- a pszichológiai hadviselés elemeit.
A mérkőzés előtt egy kisebb incidens tovább borzolta a kedélyeket, ugyanis Chávez- miután Joe Cortez mérkőzésvezető elmondta a legfontosabb instrukciókat-, a szokással ellentétben nem volt hajlandó összeütni kesztyűjét ellenfeléivel, ezért Corteznek kellett utánamennie, és visszavezetnie a szorító közepére, hogy tegyen eleget a legalapvetőbb udvariasságnak.
Maga a mérkőzés kis híján az első menetben véget ért, hiszen 25 másodperccel az első gongszót követően Chávez egy jobbossal megrendítette ellenfelét, majd két újabbal a padlóra is küldte. Haugen azonnal felállt, és a kötelező nyolc számolás után vissza is támadott, majd a két bunyós ütésváltásba bonyolódott, melyet a közönség ütemes "Mexikó, Mexikó!" kiáltásokkal kísért. A menet végét Chávez meghúzta, és több kemény horoggal testen-fejen is eltalálta az ekkor már vérző Haugent. A következő menetekben az amerikai többet ütött, de rendszerint fogásba menekült Chávez támadásai elől, akinek több alkalommal is sikerült őt megrendítenie. Az ötödik menetben Haugen megpróbált távol maradni ellenfelétől, és jabekkel operálni, de Chávez közel került hozzá, és többször is keményen eltalálta. A menet második felében egy fejre-testre mért kombinációtól Haugen ismét a padlóra került, és ezúttal nem is állt fel olyan gyorsan, de nyolcra ismét készen állt a folytatásra. Chávez ekkor újfent a kötelekhez szorította, és több ütéssel megkínálta ellenfelét, mire Cortez közbelépett, és leállította a mérkőzést, hogy megvédje a védekezésképtelenné vált Haugent a további veréstől. A mérkőzést követő interjúban Haugen sportszerűen elismerte, hogy a jobb bunyós győzött, és mikor JC közölte vele, hogy ő nem bokszol taxisofőrökkel, Haugen hozzátette; "Legfeljebb nagyon kemény taxisofőrökkel."
Chávez ebben az évben még egy alkalommal megvédte címét- a hatodik menetben állította meg a guyanai Terrence Allit-, majd egy negyedik súlycsoport trónját célba véve összecsapott a váltósúly WBC-bajnokával, a zseniális Pernell Whitakerrel.

1993-ban Julio César Chévez úgy gondolta; ismét történelmet ír, hiszen ha váltósúlyban is világbajnoki címet szerez, ő lehet az első mexikói bunyós, aki négy súlycsoportban is a csúcsra jut. A mexikói legenda feladatát nem kis mértékben nehezítette, hogy a WBC váltósúlyú bajnokát akkoriban Pernell Whitakernek hívták. Whitakert, a fordított alapállású zsenit, valószínűleg nem kell bemutatni a profi ökölvívás szerelmeseinek. Az 1993-as mérkőzés idején 32. esztendejében járó "Sweet Pea" kiváló amatőr pályafutással a háta mögött, egy könnyűsúlyú olimpiai aranyéremmel a zsebében állt a profik táborába. Bár pályafutását kicsit visszavetette egy később megtorolt, Jose Luis Ramirez elleni vereség, 1990-re egyesítette a könnyűsúlyú öveket, olyan bunyósokat legyőzve, mint a ghánai "Professzor", Azumah Nelson, Juan Nazario, vagy éppen Greg Haugen. 1992-ben Whitaker feladta könnyűsúlyú öveit, és megszerezte az IBF kisváltósúlyú világbajnoki címét, majd egy esztendővel később begyűjtötte a WBC váltósúlyú trófeáját is, a jelenleg edzőként dolgozó Buddy McGirt detronizálásával. E mérkőzést követően került sor a Chávez elleni szupermeccsre, melyet óriási érdeklődés előzött meg, hiszen a súlycsoporttól független ranglista két éllovasa csapott össze 1993 szeptember 10-én, a San Antonio-i Alamodome-ban, 63.000 néző előtt, hogy eldöntsék, ki is legyen a földkerekség legjobb profi ökölvívója. A mérkőzést megelőzően Chávez kijelentette, hogy nem szereti Whitaker stílusát, aki állandóan csak menekül az ellenfelei elől, ezért nagyon meg fogja verni, mire az amerikai bunyós közönségszórakoztató, sima győzelmet ígért a bokszrajongóknak.
A mérkőzést Chávez nagy elánnal kezdte, gyorsan be akarta fejezni a csatát, de Whitaker ügyesen távol maradt, remekül védekezett, hátrált a mexikói elől, közben gyors ütésekkel találgatta el ellenfelét, éppen eleget téve ahhoz, hogy elvigye az első felvonást. A második menettől kezdve az amerikai néha megállt Chávezzel szemben egy-egy ütésváltás erejéig, de többnyire távol maradt a veszélyes mexikóitól, remek jabekkel, kombinációkkal találgatta el ellenfelét, miközben Chávez igyekezett közel kerülni hozzá, felváltva támadva Whitaker testét és fejét; inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ennek ellenére Chávez elvitt egyet-kettőt a korai menetek közül. A meccs hátralevő menetei többnyire ugyanazt a sémát követték; Chávez testütésekkel kezdett, Whitaker egyenesekkel, kombókkal találgatott, sokat fogott, és a mérkőzésvezető többször is figyelmeztette a két versenyzőt mélyütések miatt. Összességében Whitaker sikeresen oldotta meg feladatát, jóval többet talált ellenfelénél, és egyértelműen megnyerte a mérkőzés kései meneteit, így a legtöbb szurkoló biztosra vette, hogy a végén az amerikai kezét emelik a magasba. De nem így történt. Az egyik pontozó ugyan Whitakert látta jobbnak, de a másik kettő döntetlenre hozta a csatát, így ezt a remek, boksztörténeti mérkőzést bizony beárnyékolta a bírók tevékenysége. A Chávez-szurkolók is tudták, hogy kedvencük, 89. mérkőzésén bizony elvesztette veretlenségét, Whitaker pedig így fogalmazta meg a meccsel kapcsolatos érzéseit; "Tudom, és az emberek is tudják, ki győzött."
A Chávez elleni mérkőzést követően Whitaker hét alkalommal védte meg címét, közben megszerezte a WBA hasonló övét is, és csak négy esztendővel később, 1997-ben kapott ki egy másik extraklasszistól, az azóta hat súlycsoportban is a csúcsra jutó Aranyfiútól, Oscar de La Hoyától. Következő mérkőzése után, melyet egyhangú pontozással nyert meg, a doppingvizsgálat kokain nyomait mutatta ki a szervezetében, ezért eltiltották az ökölvívástól. 1999-ben, és 2001-ben még megpróbált visszatérni, de előbb kikapott a puerto ricoi nemzeti hőstől, Félix Trinidadtól, majd kulcscsonttörés miatt feladta a meccset a középszerű Carlos Bojorquez ellen.
A vitatható döntés valamelyest csökkentette Chávez renoméját, ezért a mexikói bunyós még ebben az évben megvédte kisváltósúlyú címét, hogy feledtetni próbálja a Whitaker elleni fiaskót. Egy felhozó mérkőzés után a britek veretlen bajnokával, Andy Holligannel állt ki, akit honfitársai nemes egyszerűséggel a sziklaöklű Roberto Duranhoz hasonlítottak. A mérkőzést Chávez kezdte jobban; már az első menetben megrendítette ellenfelét. A folytatásban Holligan bátran felvette a kesztyűt neves ellenfelével szemben, több ütésváltásból is győztesen került ki, de kemény horgai semmiféle kárt nem tettek a bajnokban, miközben Chávez ütéseinek eredménye egyre inkább leolvasható lett Holligan arcáról. A mérkőzés az ötödik menet után ért véget, miután a sok kemény ütés következtében eltört Holligan orra, és szemöldöke is megsérült, ezért a brit bunyós ringsarka feladta a küzdelmet.
A mérkőzést követően Chávez- jó szokásához híven- nem ült sokáig a babérjain, már a következő év januárjában összecsapott az amerikai Frankie Randall-lel, aki nem sokkal korábban legyőzte Edwin Rosariót, de különösebben nagy eredményt még nem ért el pályafutása során. A mérkőzést megelőzően a legtöbben Julio könnyű győzelmét várták, és bár voltak olyanok, akik Randallt amolyan sötét lónak tekintették, senki sem gondolta volna, hogy a 32 esztendős amerikai vethet véget a mexikói ikon fantasztikus veretlenségi sorozatának. Jól példázzák ezt a fogadóirodák oddsai, melyek 17-1 arányban tartották esélyesebbnek a bajnokot.
A mérkőzésre a vegasi MGM Grand-ben került sor, 1994 január 29-én. Az első menetben Randall- korábbi ellenfeleihez hasonlóan- távolról akarta megoldani Chávezt, aki közel próbált kerülni- nem sok sikerrel. A második menetben Julio agresszívebben kezdett, de Randall remek kombókkal állította meg, és dacára annak, hogy a felvonás utolsó percében Chávez többet talált, Frankie eleget tett ahhoz, hogy elvigye ezt a menetet is. A következő felvonásban mindkét bunyós kicsit lassabb sebességi fokozatba kapcsolt, de a negyediket Chávez ismét meghajtotta. A menet elején kicsit tanácstalanul mozgott Randall ütőtávjában, aki többször is eltalálta, de félidő környékén egy jobbkezessel sikerült megrendítenie ellenfelét, ám nem tudta folytatni a rohamot, mert az amerikai nagyon okosan fogásba menekült. A következő menetekben Randall sokat fogott, de jól kontrázott, kiváló kombinációkkal találgatta el Chávezt, akinek többnyire csak testen sikerült elérnie ellenfelét. A hetedik felvonás az eddigieknél jóval több közelharcot hozott, a közönség egy részének "Mexikó! Mexikó!" bíztatására a felek ütésváltásba is bonyolódtak. A menet vége felé Cháveztől levontak egy pontot mélyütés miatt, ráadásul az övön aluli találat miatt Randall legalább fél perces extra pihenőhöz jutott. A tizenegyedik menetig a mérkőzés a szokásos képet mutatta; Chávez főleg testütésekkel talált, agresszívan támadott, Randall kombinációkkal, kontrákkal operált, elmozgott, ha pedig kellett, a fogást választotta. Az utolsó előtti felvonásban aztán megtörtént az, amire eddig nem volt példa; Randall jabekkel előkészített, majd jobbal keresztbeverte Chávezt, aki az állát ért találat következtében, életében először megismerkedett a szorító vászonborításával. A bajnok ötre felállt, majd kivárta a kötelező nyolc számolást, és a menet hátralevő részében fogással, hátrálással vészelte át a nehéz pillanatokat. Az utolsó menetben ismét a szokásos, agresszív stílusában rohamozta Randallt, aki kontrákkal próbálta megállítani a mexikóit. A közönség soraiból ekkor inkább az „USA! USA!” bíztatás hallatszott, de Randall okosan nem lovallta magát semmiféle meggondolatlan támadásba, inkább fogni, elmozogni próbált.
Az utolsó gongszót követően a legtöbben érezték, hogy itt bizony Randall nyert, ráadásul Cháveztől három pontot is levontak a leütés, és két övvonalon aluli találat miatt. Végül megszületett a döntés, és egész Mexikó gyászba borult, amikor Jimmy Lennon Jr. kihirdette a kihívó, Frankie "A Sebész" Randall győzelmét. A pontozólapokon 113-114, 114-113 és 116-111 állt, így Randall megosztott pontozással nyert. A számok csak hajszálnyi különbséget mutatnak az amerikai javára, és azt sugallják, hogy csak a leütésnek, és a két intésnek köszönheti győzelmét, de az az igazság, hogy ezen a meccsen Julio César Chávez egyértelműen vereséget szenvedett.
A mérkőzést követően az örömittas Randall, a meccset megelőző kemény edzésmunkájának tulajdonította sikerét, majd igazi sportemberhez méltóan óriási bajnoknak nevezte Chávezt, és kijelentette; örömmel ad visszavágót neki, hiszen ha valaki, akkor Julio igazán megérdemli a reváns lehetőségét. Chávez nem annyira Randall-lel, inkább a mérkőzést vezető Richard Steele-lel foglalkozott, mert szerinte jogtalanul vont le tőle pontokat, és visszavágót követelt, melyet promótere, Don King azon nyomban meg is ígért.
A visszavágóra, melyre Chávez új edzővel, a Tommy Hearnst is a csúcsra juttató Emanuel Stewarddal készült, négy hónappal később, az első mérkőzés helyszínén került sor. A meccs elején Chávez agresszívan kezdett, de állát kissé lejjebb tartotta, tanulva az első mérkőzésből. Randall sokat mozgott, Chávez pedig a szokásosnál több hangsúlyt helyezett a védekezésre is. A második menet elején egy tökéletes jobbos csaknem újra padlóra küldte Chávezt, de a mexikói összeszedte magát, és széles horgokkal válaszolt, miközben hátrafele mozgott. A harmadik felvonásban Chávez a köteleknek szorította Randallt, és közelharcra kényszerítette, melyben több ütést indított, és többször is talált, mint ellenfele. A negyedik-ötödik menetben Chávez stratégiát váltva kívülről dolgozott, ami segített elvinni a meneteket, bár az ötödik felvonásban közelharcra is sor kerül, hiszen Randall agresszívebben lépett fel, alkalmazkodva ellenfele taktikájához. A hatodik menetben Randall ismét kívülről irányított, de a felvonás második részében Cháveznek sikerült közel kerülnie, és ütésváltásokat kikényszerítenie, mellyel el is vitte a menetet. A hetedik-nyolcadik menetben inkább Randall dominált, a mexikói szinte csak testütéseivel vétette észre magát. A nyolcadik felvonásban az amerikai bunyóstól fejelés miatt pontot vontak le, majd ismételt fejelések következtében Chávez megsérült, ezért Mills Lane bíró beszüntette az összecsapást. Az eredményhirdetéskor kiderült, hogy ez a- tulajdonképpen jogos- pontlevonás döntötte el a mérkőzést Chávez javára, aki 76-75, 77-74, 75-76-os megosztott pontozással szerezte vissza a WBC kisváltósúlyú világbajnoki címét.
A meccset követően Chávez kijelentette, hogy Randall megérdemel egy harmadik, mindent eldöntő mérkőzést, de erre az összecsapásra csak tíz esztendő múlva került sor. Randall közben még két alkalommal világbajnoki címet szerzett, de a 2004-es döntőre már csak árnyéka volt régi önmagának, így igazából soha nem adatott meg neki a lehetőség, hogy bebizonyítsa; ismét képes legyőzni a mexikóiak élő legendáját.

Mivel a Randall elleni visszavágóra egyelőre nem került sor, Chávez egy régóta esedékes tartozást rótta le, és 1994 szeptember 17-én összecsapott a négy évvel korábban vitatható módon legyőzött Meldrick Taylorral. A "Kölyök" ekkorra már nagyváltósúlyban is kipróbálta magát, de elbukott a WBC bajnok Terry Norrisszal szemben, majd következő mérkőzésén WBA váltósúlyú övét is elvesztette, ekkor a keményöklű, később Ike Quartey-val egy óriási meccsen alulmaradó Crisanto Espana állította meg. A Chávez elleni visszavágó miatt Taylor visszafogyasztott kisváltóba, és három könnyed kiütéses győzelemmel jelezte a mexikói klasszisnak, hogy nem adja majd olcsón a bőrét.
A "Befejezetlen Ügy" fantázianévre keresztelt mérkőzésre a két Chávez-Randall mérkőzés helyszínén, az MGM Grand-ben került sor. Az első menetben Chávez még nem találta önmagát, és Taylor is óvatosabb volt, kevesebb ütést indított, mint első meccsük alkalmával. A folytatásban a mexikói is magára talált, de Taylor remekül mozgott, gyors kombinációival próbálta feltartóztatni Chávezt, és csak egy-két alkalommal került bajba a köteleknél. Az ötödik felvonásban egy ütésváltás közben Chávez egy kemény balhorogtól megrendült, de Taylor nem tudta kihasználni az alkalmat, a mexikói remekül védekezett a köteleknél. A negyedik és a hatodik menetben Taylortól mélyütésekért pontokat vontak le, utóbbinál Chávez 15 másodpercet pihent is, ami felbőszítette ellenfelét. A menet kemény ütésváltással ért véget, a repkedő horgokat, felütéseket a közönség hangos ovációval fogadta. A szünetben Willie Rush edző figyelmeztette Taylort, hogy kerülje a kemény ütésváltásokat, inkább próbáljon meg távol maradni Cháveztől. Az amerikai hallgatott a tanácsra, és kívülről, jobbra-balra mozogva indította egyeneseit, de Cháveznek sikerült elkapnia egy kemény jobbossal, amitől Taylor a padlóra zuhant. A mexikói kihasználta, hogy Taylor a leütés után már nem mozog olyan jól lábon, és több kemény ütéssel találta el. A menet végére ismét belharcba keveredtek; Taylornak sikerült keményen eltalálnia ellenfelét, aki egy pillanatra hátratántorodott, de aztán ismét beszedett néhányat a mexikói horgaiból, felütéseiből.
A nyolcadik menetre Taylor kiütési szándékkal jött ki, és később sikerült is a sarokban elkapnia Chávezt. Taylor egy kemény horoggal testen talált, de Chávez, aki csak arra várt, hogy ellenfele kinyíljon, hatalmas balhoroggal válaszolt, amitől az amerikai ismét a padlóra került. Taylor már négyre felállt, és a nyolc számolás után jelezte, hogy minden rendben van, de a következő másodpercekben Chávez kemény ütései közül többet is bekapott, anélkül, hogy válaszolt volna, ezért Mills Lane jobbnak látta beszüntetni a mérkőzést, hogy megkímélje Taylort egy esetleges súlyos kiütéstől.
Julio ezúttal tehát egyértelműen legyőzte Taylort, de a szakértők többsége szerint az akkor még mindig csak 27 esztendős Meldricknek túl későn jött a visszavágó, két-három évvel korábbi formájában komolyabban meg tudta volna nehezíteni a mexikói legenda dolgát.
Ebben az évben Chávez még egy alkalommal megvédte címét; a korábbi nagypehely- és könnyűsúlyú bajnok Toney Lopezzel mérkőzött meg. Az amerikai bunyós bal szemöldöke a második menetben felrepedt, de a mérkőzésvezető tovább engedte a meccset, egészen a tizedik menetig, amikor a ringorvos tanácsára- Chávez biztos vezetése mellett- beszüntette a küzdelmet. 1995-ben először a korábbi könnyű- később váltósúlyú bajnok olasz Giovanni Parisi következett, akit Chávez sima, egyhangú pontozással múlt felül, majd egy első menetben letudott felhozó mérkőzés után a kenyaiak veretlen büszkeségét, David Kamaut győzte le egy véres összecsapáson, szintén tizenkét menetben.
A következő esztendőben először egy tíz menetre tervezett felhozó mérkőzés következett, melynek során Chávez két felvonás alatt letudta Scott Walkert. A gála a sokatmondó "Bevezetés a végső dicsőséghez" fantázianevet viselte, ami nem véletlen, hiszen a rendezvényen szorítóba lépett Chávez következő ellenfele, a veretlen, ekkor még csak 23 esztendős, de már háromszoros világbajnok klasszis, Oscar De La Hoya is. Az "Aranyfiú", Chávezhez hasonlóan hozta a kötelezőt, és a második menetben kiütötte Darryl Tysont.
A "Végső dicsőség" gálára 1996 június 7-én került sor, a las vegasi Caesars Palace-ban, ahol Julio egy nála tíz esztendővel fiatalabb, veretlen Oscar De La Hoyával találkozott. A barcelonai olimpia könnyűsúlyú győztese, alig négy esztendővel korábban, elképesztő, 223-5 (163 KO)-s amatőr rekorddal lépett a hivatásosok táborába. Oscar ekkor még csak 21 profi mérkőzést vívott, de ebből példátlan módon kilenc volt világbajnoki címmeccs, és már háromszoros világbajnoknak mondhatta magát, úgy, hogy mindössze két ellenfele bírta ki ellene a maximális menetszámot.
A két klasszis várva várt mérkőzésén elmaradt a beharangozott nagy csata, Chávez bal szemöldöke már az első menetben megsérült, ami vélhetően zavarta, de nagyon valószínű, hogy amúgy sem tudott volna mit kezdeni a nála sokkal gyorsabb, egyeneseit remek ütemben kilövöldöző Oscarral. A pontozólapokon egyhangúlag 30-27 állt De La Hoya javára, amikor a ringorvos tanácsára Joe Cortez mérkőzésvezető beszüntette az összecsapást, és kihirdette a kihívó TKO győzelmét és Julio Cesar Chávez másodszori trónfosztását.
Címének ismételt elvesztése után Julio négy hónapot pihent, majd minőségi ellenfelekkel szemben készült a De La Hoya elleni visszavágóra. Októberben a nyolcadik menetben végzett a korábbi kétszeres világbajnok Joey Gamache-val, majd a következő évben pontozással vert további két minőségi ellenfelet. Az emlékezetes "fülharapós" Tyson-Holyfield gála felvezető programjában, Larry LaCoursiere felett aratott győzelmével, Chávez begyűjtötte pályafutása századik profi győzelmét. A Gamache elleni meccsen szakkommentátorként működő De La Hoya közben egy címvédés után lemondott kisváltósúlyú címéről, és megszerezte a WBC váltósúlyú övét, miután pontozással legyőzte Pernell Whitakert. Chávez ekkor összecsapott a betöltetlenné vált címért Oscar korábbi legyőzöttjével, a korábbi könnyűsúlyú WBC-bajnok Miguel Angel Gonzalezzel.
A két, egymással jó barátságot ápoló mexikói bunyós mérkőzésére 1998 március 7-én, Mexico City-ben került sor, és nagy küzdelem után döntetlenre végződött. A közönség, amely egyértelműen Chávez mellett állt, "fújolással", műanyagpoharak és egyéb tárgyak dobálásával fejezte ki nemtetszését a döntéssel kapcsolatban. Tény, hogy Julio megnyert néhány menetet a mérkőzés elején és közepén, de Gonzalez remek finisével talán jobban rászolgált volna a győzelemre, mint Chávez. A mérkőzést követően Chávez kijelentette, hogy mindketten megérdemlik a visszavágót, de ez a mérkőzés soha nem jött létre. A mostanában is aktív Gonzalez később újból megpróbálta begyűjteni a WBC kisváltósúlyú övét, de kikapott az ausztrál-orosz klasszistól, Kostya Tszyutól, majd 2004 szeptemberében, és 2005 augusztusában a váltósúly akkori vitathatatlan bajnoka, Cory Spinks, majd a WBA-bajnok Luis Collazo is megállította.
1998 szeptemberére realizálódni látszott az Oscar De La Hoya elleni visszavágó, ezért Chávez ismét fellépett váltósúlyba, hogy megszerezze Oscar WBC övét. A nagy mérkőzés előtt azonban szüksége volt egy felhozó meccsre, ezért júniusban összecsapott a jó rekorddal rendelkező amerikai Ken Siguranival. A meccs második menetében, egy fejelés következtében Chávez jobb szemöldöke felrepedt, ezért Julio- attól való félelmében, hogy egy súlyosabb sérülés megakadályozhatja az Oscar elleni visszavágót- a következő felvonásra nyilvánvaló kiütési szándékkal jött ki. A menet közepe táján egy kemény jobbkezessel padlóra is küldte ellenfelét, akinek állapotát látva Arthur Mercante mérkőzésvezető jobbnak látta leállítani az összecsapást.
Siurani legyőzése után minden akadály elhárult a De La Hoya elleni visszavágó elől, melyre szeptember 18-án kerítettek sort, a vegasi Thomas & Mack Centerben. A mérkőzés elég lassú iramban kezdődött, a két bunyós egymásra várt, de a második menetben Chávez már agresszívebben lépett fel. A magasabb, hosszabb karú De La Hoya inkább kívülről dolgozott, kontráival, gyors kombinációival jóval többet talált ellenfelénél, és sorba nyerte a meneteket. A hetedik felvonást Oscar nagy fölénnyel nyerte, és úgy tűnt, hogy onnantól már Cháveznek nem lesz keresnivalója, de a következő menet egy remek, ütésváltásokkal fűszerezett három percet hozott. Sajnos egy felütés következtében megsérült és vérezni kezdett Chávez ajka, ráadásul a gongot megelőzően De La Hoya újabb remek felütéssel ismét keményen eltalálta ellenfelét. A következő menetre Chávez, orvosa tanácsára már nem ment ki, így Richard Steele kihirdette a címvédő TKO győzelmét. A mérkőzést követően a két bunyós egyaránt elismerte a másik képességeit, és De La Hoya kijelentette, hogy Chávezzel- 37 esztendő ide, vagy oda- bizony még számolni kell a jövőben.
Juliónak tehát nem sikerült megtorolnia vereségét, és megszerezni negyedik súlycsoportja világbajnoki címét, de a mexikói legendának eszébe sem jutott, hogy befejezze sikerekben gazdag pályafutását, és készülni kezdett egy újabb világbajnoki címmeccsre. A következő esztendőben könnyedén győzte le a jurneyman kategóriába tartozó Verdell Smith-t, majd kiütötte a hét esztendővel korábban egyszer már legyőzött Marty Jakubowskit. Október 2-án ismét egy könnyűnek ígérkező meccsel melegített a tervbe vett Kostya Tszyu elleni mérkőzésre, ellenfele a sehol sem jegyzett Willy Wise volt. A vegasi Hiltonban megrendezett mérkőzés elején úgy nézett ki, Chávez jó formában van, ennek ellenére hiába támadott, hiába próbálta lerohanni ellenfelét, ilyenkor kinyílt, és a gyorskezű Wise rendre eltalálgatta. A menetek csak teltek, és Julio nem találta ellenszerét a remekül felkészült, elképesztően jó találati aránnyal dolgozó Wise-nak, a nyolcadik menet végén ráadásul kiütés közeli állapotba is került. A mérkőzést végül egyhangú, 98-92, 97-93, 99-91 arányú pontozással Wise nyerte, de elmondhatjuk, hogy a pontozók kicsit kozmetikázták az eredményt, ugyanis Chávez tulajdonképpen a meccs összes menetét elvesztette. Győzelmével Wise kiérdemelt egy lehetőséget az Oscar De La Hoya ellen készülő, korábbi könnyűsúlyú bajnok Shane Mosley ellen, de "Sugar Shane" már a harmadik menetben megállította a Chávez ellen az 1999-es év legnagyobb meglepetését szállító, kizárólag a beteg gyermekéért ringbe lépő bunyóst.
Egy sehol sem jegyzett ellenféltől elszenvedett megalázó vereség rendszerint hosszú időre megtöri egy magasra taksált bunyós karrierjét, de Chávezt nem ilyen fából faragták; két hónap múlva már újból ringbe lépett, és három menet alatt szinte elsöpörte az áldozati bárány szerepét betöltő Buck Smith-t. Chávez ekkor még mindig az első helyen szerepelt a WBC kisváltósúlyú ranglistáján, és 2000 július 29-én össze is csaphatott az uralkodó világbajnokkal, Kostya Tszyuval, egy olyan mérkőzésen, melyet megelőzően- pályafutása során most először- szinte semmi esélyt sem adtak neki aktuális ellenfelével szemben.

2000. július 29-én a kisváltósúly múltja és jelene csapott össze a phoenixi Memorial Coliseumban. Az ekkor már 38 esztendős Chávezt még mindig az első helyen jegyezték a súlycsoport WBC- rangsorában, de- főleg a Willy Wise elleni vereségét figyelembe véve- inkább csak nevének köszönhette előkelő helyezését. A szakemberek és a szurkolók szinte semmi esélyt nem adtak neki a szervezet világbajnoka, Kostya Tszyu ellen, és az orosz-ausztrál klasszis igazolta is a papírformát egy olyan mérkőzésen, melyen egy kiöregedett bokszlegenda csapott össze egy ideális korú bajnokkal, aki valószínűleg jó eséllyel lépett volna ringbe a fénykorát élő Chávez ellen is.
Az első menetekben a mexikói ikon még méltó ellenfele volt Tszyu-nak, de a szabálytalanságokkal tarkított mérkőzés ötödik felvonásától a címvédő nagy fölénybe került. A menet vége felé közeledve a testi erejét is kihasználó Tszyu szinte akkor találta el ellenfelét, amikor akarta, ezzel szemben a mexikói ütései csak elvétve ültek. A hatodik menetet ütésváltással kezdték, amiből ismét csak Tszyu jött ki jobban, Chávez csak mélyütéssel tudott válaszolni, amiért Bobby Ferrara mérkőzésvezető pontlevonással sújtotta. Szinte közvetlenül az intés után Tszyu egy egyenessel előkészített jobbkezessel elkapta Juliót, aki térdre esett, de a hetedik számolásnál már készen állt a folytatásra. Kostya ekkor a kötelekhez szorította ellenfelét, és nagy verésben részesítette, de Chávez viszonozta az ütéseket. A verést végül Chávez ringsarka elégelte meg, és jelezték a mérkőzésvezetőnek, hogy nem kívánják folytatni az összecsapást. Az edzői csapat döntését a szurkolók nem voltak hajlandók tudomásul venni, és műanyag palackokat, pénzérméket dobáltak a szorítóba.
A mérkőzést követő interjúban Chávez Tszyu fizikai fölényének tulajdonította vereségét, és kijelentette; lehet, hogy elérkezett számára a visszavonulás ideje. A szakemberek és a szurkolók egyetértettek a nagy bajnokkal, a már a meccset megelőzően is Julio visszavonulását követelő újságírók pedig a legenda végső bukásáról írtak. Chávez ezt követően be is jelentette, hogy szögre akasztja a kesztyűt, de ahogy az lenni szokott, nem bírta sokáig szeretett sportja nélkül, és nem akarta vereséggel befejezni példátlanul sikeres pályafutását. Másfél esztendővel a Tszyu elleni vereség után, 2001. november 24-én ismét ringbe lépett, ellenfele az ismeretlen, de jó mérleggel rendelkező Terry Lee Thomas volt. A mérkőzésre Chávez testsúlya a váltósúly felső határát is meghaladta, ezért sokan féltették az ekkor már 39 esztendős klasszist, de Julio alig több mint egy menet alatt legyőzte a szintén veterán Thomast. Az amerikai bunyós az első menetben kétszer, a másodikban egyszer ismerkedett meg a szorító vászonborításával, mire a mérkőzésvezető véget vetett a mészárlásnak.
A Thomas elleni győzelmet sem a szakma, sem Chávez nem értékelte túl; Julio kijelentette, hogy a mérkőzést csak azért hozták tető alá, hogy győzelemmel búcsúzzon a szorítók világától. A mexikóiak legendája tehát újra visszavonult; ezúttal két évig nem lépett ringbe, inkább fia, a nagy tehetségnek tartott Julio César Chávez Jr. karrierjét egyengette. 2003-ban aztán ismét úgy döntött, hogy a negyedik ikszen túl is lehet keresnivalója, főleg azért, mert négy befejezetlen ügye is volt a szorítók világában. Mivel az Oscar De La Hoya és a Kostya Tszyu elleni visszavágó még Chávez számára is lehetetlen feladatnak látszott, Julio lekötött egy mérkőzést az őt 1999-ben óriási meglepetésre legyőző Willy Wise-szal. A győzelem nem látszott lehetetlen feladatnak, hiszen Wise soha sem volt igazi klasszis, ráadásul a Shane Mosley elleni sima vereséget követő öt mérkőzéséből csak kettőt tudott megnyerni.
Az összecsapásra a mexikói Tijuanában került sor, ahol az őrjöngő szurkolók "Chávez! Chávez!" kiabálása közepette ringbe lépő "El Gran Campeon" ismét színültig töltötte a szabadtéri El Alamar Center nézőterét. A szurkolók sajnos nem örülhettek maximálisan bálványuk visszatérésének, mert az amerikai bunyós szemöldöksérülése miatt a mérkőzést már a második menetben beszüntették. A mérkőzésvezető úgy ítélte meg, hogy Wise sérülését Chávez ütései okozták,- bár valószínűleg vétlen fejelés miatt következett be- ezért kihirdette a hazai bunyós TKO győzelmét.
Chávez tehát elégtételt vett korábbi vereségéért, ezért figyelme immár Frankie Randall felé fordulhatott, akinek kettejük, több mint tíz esztendővel korábbi visszavágóján megígérte a mindent eldöntő meccset. Randall ekkor már 42 éves volt, de még mindig aktív, igaz már csak tehetségesebb fiatal bunyósok felhozó ellenfeleként lépett ringbe. Frankie természetesen elvállalta a döntő mérkőzést, melyre 2004. május 22-én, a Mexico City-beli Plaza De Torosban került sor, és az Egyesült Államokban pay per view konstrukcióban közvetítették. Chávez az első menetben óvatosabban kezdett, aztán magához ragadta a kezdeményezést, és testütéseivel, horgaival jóval többet talált a korábbi önmagához képest jócskán lelassult Randall-nél. Az amerikai sokat fogott, és a negyedik menet kivételével, ahol talán többet talált Cháveznél, nem tudott partiban lenni ellenfelével. A mérkőzés utolsó három menete döntetlen közeli volt, de a tizedik felvonás kivételével- amikor úgy érezte, kiütést kell produkálnia a győzelemhez- Randall nem tudta ellenfelére erőltetni saját küzdőstílusát. A tizedik menet végén mindhárom pontozólapon toronymagasan Chávez vezetett, így a két veterán sztár harmadik meccsén Julio végre egyértelműen és vitathatatlanul felülmúlta pályafutása első vereségének okozóját, és méltó módon mondott búcsút a mexikói közönségnek.
A következő esztendőben úgy tűnt, hogy Chávez már csak egy mérkőzést vállal, mellyel elbúcsúzik az amerikai közönségtől is, de még a 2005. május 28-ai, los angelesi meccs előtt hallani lehetett olyan hangokat, hogy a Top Rank mérkőzésszervező iroda égisze alatt három-négy összecsapásból álló búcsúmeccs-sorozat keretében kíván "Adiost" mondani a szorítók világának. Az Adios-turné első állomásaként a los angelesi Staples Centerben lépett szorítóba az amerikai Ivan Robinson ellen, aki korábban könnyűsúlyú kihívó volt, és kétszer legyőzte a tengerentúli közönség nagy-nagy kedvencét, Arturo Gattit. A 34 esztendős Robinson elleni mérkőzésre Chávez kiváló formába hozta magát, és szinte minden menetet megnyerve megmutatta, hogy bár egykori nagyszerű védekezése megfakult, még mindig kiváló harcos, és felveszi a versenyt a nála fiatalabb bunyósokkal is. A negyedik menetben még padlóra is küldte ellenfelét, ráadásul egy sérülés miatt az utolsó meneteket szinte csak bal kézzel küzdötte végig.
Az egyhangú pontozással nyert mérkőzést követő sajtótájékoztatón Chávez köszönetet mondott a szurkolóinak, és megkérte őket, hogy eddigi iránta mutatott szeretetükkel ezentúl fiát, Chávez Jr.-t tüntessék ki. Amikor megkérdezték, hogy ez volt-e az utolsó mérkőzése, Julio rejtélyesen csak annyit felelt; biztos, hogy Los Angelesben az utolsó volt. Ennek megfelelően Chávez néhány hét múlva bejelentette, hogy még három mérkőzést kíván vívni, elsőként rögtön 2005. szeptember 17-én, saját, "Adios Arizona" fantázianevű gáláján, a phoenixi America West Arenában. Pár hét múlva ki is derült, hogy ellenfele a tűrhető mérlegű, de alacsonyan jegyzett Grover Wiley lesz.
Az összecsapás jól indult; Chávez remek testütéseivel rendre eltalálgatta 14 esztendővel fiatalabb ellenfelét, de a harmadik menetben kéztörést szenvedett; ismét az előző meccsén rendetlenkedő jobbja sérült meg. Julio a rá jellemző elszántsággal még két menet végigbokszolt, de ringsarka a hatodik felvonásra már nem engedte ki, így a szabályoknak megfelelően kihirdették ellenfele TKO győzelmét. Chávez tehát elszenvedte 25 és fél esztendős pályafutása hatodik vereségét, így sajnos nem sikerült méltó módon búcsúznia arizonai rajongótáborától. A mérkőzést követően Chávez promótere, Bob Arum azt nyilatkozta, hogy Julio nem folytatja pályafutását, de más források szerint a mexikói ikon visszatér, mert nem akarja vereséggel befejezni karrierjét. Akár látjuk még a szorítóban, akár nem; valószínűleg nem Wiley lesz a következő ellenfele, mert 19 esztendős, veretlen fia, aki szintén ringbe lépett a phoenixi gálán, kijelentette; ő kíván elégtételt venni édesapja legyőzőjén.

Vajon Julio César Chávez visszatér-e még valaha? Szembeszáll-e a minden nagy bunyóst előbb-utóbb utolérő, és a legerősebbeket is legyőző ellenféllel? Biztos sokan kérdezik tőle; Mexikó egyik leggazdagabb, legnépszerűbb embereként miért kívánja 44 évesen is folytatni? Miért akarja lerombolni negyed évszázad alatt saját vérével, verejtékével felépített, európai szemmel elképzelhetetlen nimbuszát? Nekik alighanem egy másik nagy legenda, A Legnagyobb szavaival válaszolna: "A fű nő, a madarak repülnek, a hullámok elmossák a homokot. Én megverem az embereket." Hiszen 25 év alatt a küzdelem, a szorítók világa, ez a nekünk, bokszrajongóknak is annyira kedves világ szinte részévé vált Cháveznek, és bármit is tesz a jövőben, az igazi szurkolók szemében megítélése soha nem fog változni. Ő lesz minden idők egyik legnagyobb bajnoka, aki a mexikói népnek egyet jelent ezzel a gyakran durva, sokszor igazságtalan, de mindenkor imádásig szeretett sporttal.