Willie Pep és Sandy Saddler összecsapásai
Willie Pep szinte megüthetetlen volt, egyszer fogadott, hogy ütés nélkül nyer egy menetet. Megnyerte a fogadást. Ellenfele egyszerűen nem tudta értékelhetően eltalálni. A szintén nagyszerű Kovács "KOKO" István profi pályafutásának egyik legnagyobb dicsérete volt, amikor egy amerikai edzőtáborozás alkalmával Evander Holyfield edzője Willie Pep-hez hasonlította a magyarok világklasszis bunyósát.
Gugliemo Papaleo, azaz Willie Pep 1922-ben született, és 15 éves korában állt amatőr bunyósnak. Két és fél év alatt 62 mérkőzést vívott, elnyerte Connecticut állam légsúlyú, majd harmatsúlyú bajnoki címét. Amatőr karrierje során 59 mérkőzést nyert meg, és csak hármat veszített el, ezek egyikét egy Walker Smith nevű bokszoló ellen - megosztott pontozással -, aki később Sugar Ray Robinson néven vált ismertté. Pep még nem volt 18 éves, amikor profi bunyósnak állt. Képességeire hamar felfigyeltek, és ő könnyedén, táncolva, mint kés a vajban haladt egy címmérkőzés felé. Az 55. mérkőzésén találkozott a világbajnok Chalky Wright-al, akitől 15 menetben, pontozással hódította el a pehelysúlyú címet. Első 62 mérkőzését megnyerte, majd fellépett könnyűsúlyba, és megverekedett a világbajnok Sammy Angott-al, akitől pontozással kapott ki, tíz menetben. Ezek után visszatért pehelysúlyba, és tovább oktatta a mezőnyt. Karrierje annak ellenére töretlen volt, hogy 1946 novemberében repülőgép-balesetben súlyosan megsérült, és sokan elkönyvelték a pályafutása befejezését, de ő felépült, és alig több mint fél év elteltével visszatért a kötelek közé. Pep 138. mérkőzéséig nem is talált súlycsoportjában legyőzőre. Ekkor találkozott Sandy Saddler-el. Saddler magas, vékony, inas bokszoló volt, aránytalanul hosszú karokkal, és a súlycsoporthoz képest irdatlanul nagy ütőerővel. Magassága és hosszú karjai lehetővé tették számára, hogy nemvárt távolságból is elérje ellenfelét, és rendelkezett egy fegyverrel, ami szokatlan volt az ilyen magasságú ökölvívóktól, a belharcot is szerette, és igen magas szinten űzte. Addigi karrierje során kiütötte a későbbi könnyűsúlyú világbajnok Joe Brown-t, és döntetlent vívott az ugyancsak leendő könnyűsúlyú világbajnok Jimmy Carter-el.
Kettejük első találkozására a Madison Square Garden-ben került sor, 1948. október 29-én. Mindenki toronymagas favoritnak tartotta Pep-et, őt magát is beleértve. Ezek után hatalmas meglepetés volt, hogy Saddler három menet alatt brutálisan helybenhagyta, és a negyedikben kiütötte. Pep a harmadik menetben kétszer is megismerkedett a padlóval, pedig addigi 138 mérkőzésén ez összesen csak négyszer fordult elő. A negyedik menetben Saddler újra a padlóra küldte, és ebből Pep már nem tudott felállni, elveszítette a címét. Pep a mérkőzés után elismerte, hogy lebecsülte ellenfelét, és megfogadta, hogy ez többé nem fordul elő.
A visszavágóra négy hónappal később, 1949. február 11-én kerítettek sort, a helyszín ismét a Madison Square Garden volt. Pep valóban kihozta magából a maximumot, és a nézők egy kiváló mérkőzést láthattak. Pep tanult a hibáiból, és ezúttal már nem állt le verekedni a csenevész kinézetű kihívóval, hanem végig azt tette, amiben a legjobb volt. Elmozgott, ellépett, leforgott, kontrázott, és pontozással győzött 15 menetben. A mérkőzést a Ring Magazin az 1949-es Év mérkőzésének választotta.
A felek szerződésében ki volt kötve a visszavágó, és a közönség is sürgette az újabb összecsapást, ennek ellenére Pep igencsak megváratta ellenfelét, kétszer is megvédte címét, így a harmadik összecsapásra csak 1950 szeptemberében került sor. A szervezők kivitték a mérkőzést a Yankee stadionba, a nagyobb bevétel reményében, és ezen a téren nem is csalódtak. A mérkőzés ugyanúgy indult, mint az előző, de ezúttal Saddler volt az, aki jobban tudta hasznosítani az előző összecsapások tapasztalatait. Az elveszített mérkőzésen megtanulta, hogy az igazán formában lévő Pep fejét támadni nem a legjobb taktika, ezért elsősorban ellenfele testét vette célba, fejre jóval kevesebbet, ha tehette meglepetésszerűen támadott. A harmadik menetben leütötte a bajnokot, aki azonban kilencnél felállt, és ott folytatta, ahol abbahagyta. Aztán a hetedik menet után vállsérülésre hivatkozva feladta a mérkőzést. Az eset sok szóbeszédet gerjesztett, Saddler hangoztatta, hogy testütései tették meg hatásukat, míg Pep váltig bizonygatta a sérülés valódiságát. Igaz, nem nyújtott be óvást, bár a cím így Saddler-re szállt.
Pep-et azonban illette a visszavágó, melyet ezúttal Saddler nem sürgetett. Egy évvel harmadik összecsapásuk után került sor a negyedik, egyben utolsó közös megmérettetésükre. 1951. szeptember 26-án feszültek egymásnak, és egy nemvárt fejlemény csúfította el a nagyszerű sorozatot. Az első menet után egyre több lett a szabálytalanság, melyek hamarosan durvaságba csaptak át. Nat Fleischer, a Ring Magazin alapítója megjegyezte, hogy a felek minden piszkos trükköt bevetettek, melyet a régi idők bokszolóitól csak el lehetett tanulni. Pep elmozgott, Saddler üldözte, és próbálta beszorítani a sarokba. Mikor ez megtörtént akkor egy minden létező szabálytalansággal teli birkózás kezdődött, mely gyakran végződött a padlón, ahol a felek fekve folytatták mindazt, amit állva megkezdtek, mindaddig míg a bíró erővel szét nem ráncigálta őket. Ray Miller vezetőbírónak nem sikerült úrrá lennie a ringbeli indulatokon és a káoszon, mely egyre csak nőtt. Az ökölvívásnak csak túlzással nevezhető mérkőzésen ismét Pep vezetett, azonban kilencedik menet után nem jött ki a folytatásra. Döntését azzal indokolta, hogy a jobb szeme feletti mély vágás miatt szemébe folyik a vér, csak fél szemére lát, így nem tudja folytatni az összecsapást. Ezzel a cím Saddler-nél maradt. Ismét felerősödött a suskus Pep előző mérkőzés utáni visszavonulásáról, de a Szövetség döntése, mely mindkét bokszolót eltiltotta a rendkívül sportszerűtlen mérkőzés miatt, mindezt a háttérbe szorította. Aztán a határozatot visszavonták, és a felek folytathatták karrierjüket. Saddler 1956-ig ült a pehelysúlyú trónon, ekkor egy autóbalesetben szemsérülést szenvedett, emiatt visszavonult. Pep még ért el szép sikereket, de nem jutott többé világbajnoki címmérkőzéshez. 1966-ban, 43 évesen vonult vissza az aktív ökölvívástól.
Gugliemo Papaleo, azaz Willie Pep 1922-ben született, és 15 éves korában állt amatőr bunyósnak. Két és fél év alatt 62 mérkőzést vívott, elnyerte Connecticut állam légsúlyú, majd harmatsúlyú bajnoki címét. Amatőr karrierje során 59 mérkőzést nyert meg, és csak hármat veszített el, ezek egyikét egy Walker Smith nevű bokszoló ellen - megosztott pontozással -, aki később Sugar Ray Robinson néven vált ismertté. Pep még nem volt 18 éves, amikor profi bunyósnak állt. Képességeire hamar felfigyeltek, és ő könnyedén, táncolva, mint kés a vajban haladt egy címmérkőzés felé. Az 55. mérkőzésén találkozott a világbajnok Chalky Wright-al, akitől 15 menetben, pontozással hódította el a pehelysúlyú címet. Első 62 mérkőzését megnyerte, majd fellépett könnyűsúlyba, és megverekedett a világbajnok Sammy Angott-al, akitől pontozással kapott ki, tíz menetben. Ezek után visszatért pehelysúlyba, és tovább oktatta a mezőnyt. Karrierje annak ellenére töretlen volt, hogy 1946 novemberében repülőgép-balesetben súlyosan megsérült, és sokan elkönyvelték a pályafutása befejezését, de ő felépült, és alig több mint fél év elteltével visszatért a kötelek közé. Pep 138. mérkőzéséig nem is talált súlycsoportjában legyőzőre. Ekkor találkozott Sandy Saddler-el. Saddler magas, vékony, inas bokszoló volt, aránytalanul hosszú karokkal, és a súlycsoporthoz képest irdatlanul nagy ütőerővel. Magassága és hosszú karjai lehetővé tették számára, hogy nemvárt távolságból is elérje ellenfelét, és rendelkezett egy fegyverrel, ami szokatlan volt az ilyen magasságú ökölvívóktól, a belharcot is szerette, és igen magas szinten űzte. Addigi karrierje során kiütötte a későbbi könnyűsúlyú világbajnok Joe Brown-t, és döntetlent vívott az ugyancsak leendő könnyűsúlyú világbajnok Jimmy Carter-el.
Kettejük első találkozására a Madison Square Garden-ben került sor, 1948. október 29-én. Mindenki toronymagas favoritnak tartotta Pep-et, őt magát is beleértve. Ezek után hatalmas meglepetés volt, hogy Saddler három menet alatt brutálisan helybenhagyta, és a negyedikben kiütötte. Pep a harmadik menetben kétszer is megismerkedett a padlóval, pedig addigi 138 mérkőzésén ez összesen csak négyszer fordult elő. A negyedik menetben Saddler újra a padlóra küldte, és ebből Pep már nem tudott felállni, elveszítette a címét. Pep a mérkőzés után elismerte, hogy lebecsülte ellenfelét, és megfogadta, hogy ez többé nem fordul elő.
A visszavágóra négy hónappal később, 1949. február 11-én kerítettek sort, a helyszín ismét a Madison Square Garden volt. Pep valóban kihozta magából a maximumot, és a nézők egy kiváló mérkőzést láthattak. Pep tanult a hibáiból, és ezúttal már nem állt le verekedni a csenevész kinézetű kihívóval, hanem végig azt tette, amiben a legjobb volt. Elmozgott, ellépett, leforgott, kontrázott, és pontozással győzött 15 menetben. A mérkőzést a Ring Magazin az 1949-es Év mérkőzésének választotta.
A felek szerződésében ki volt kötve a visszavágó, és a közönség is sürgette az újabb összecsapást, ennek ellenére Pep igencsak megváratta ellenfelét, kétszer is megvédte címét, így a harmadik összecsapásra csak 1950 szeptemberében került sor. A szervezők kivitték a mérkőzést a Yankee stadionba, a nagyobb bevétel reményében, és ezen a téren nem is csalódtak. A mérkőzés ugyanúgy indult, mint az előző, de ezúttal Saddler volt az, aki jobban tudta hasznosítani az előző összecsapások tapasztalatait. Az elveszített mérkőzésen megtanulta, hogy az igazán formában lévő Pep fejét támadni nem a legjobb taktika, ezért elsősorban ellenfele testét vette célba, fejre jóval kevesebbet, ha tehette meglepetésszerűen támadott. A harmadik menetben leütötte a bajnokot, aki azonban kilencnél felállt, és ott folytatta, ahol abbahagyta. Aztán a hetedik menet után vállsérülésre hivatkozva feladta a mérkőzést. Az eset sok szóbeszédet gerjesztett, Saddler hangoztatta, hogy testütései tették meg hatásukat, míg Pep váltig bizonygatta a sérülés valódiságát. Igaz, nem nyújtott be óvást, bár a cím így Saddler-re szállt.
 |
