Papp László így is fényes karriert futott be, hiszen három olimpiai bajnoki címmel felvértezve lépett át a hivatásosok közé, ahol huszonkilenc meccséből huszonhetet megnyert, s csak kettőt tudtak döntetlenre kihozni.

Ma alapvetően más a helyzet: ajtó-ablak nyitva, mindenki arra megy, amerre lát, az eredmények viszont még hagynak némi kívánnivalót maguk után. Kovács "Kokó" Istvánt követően Erdei Zsolt is profi világbajnok lett a saját rendszerében, de azért ezek a címek erősen különböző értékkel bírnak.

Kovács és Erdei után ugyanis egész más képességű embereink is egyre többen verekednek a profi gálákon, akiknek eredményessége nagyrészt a menedzsereken, a kiszemelt ellenfeleken múlik. Maradjunk Kótai Mihálynál, aki seregnyi címvédésen van túl, de hogyan? Azután egy óvatlan pillanatban jött egy felhozó meccsnek szánt összecsapás, ahol a brit Steve Conway rendesen leiskolázta Misit, akinek vereségéhez semmi kétség nem férhetett. A visszavágó előtt már a vízcsapból is Kótai szavai folytak, de ez sem segített: Conway ezúttal is nyert. "Bunyójában egyre kevésbé érződik a 2004-ben még tomboló tűz" olvashattuk, csak azt nem tette hozzá a sportnapilap, hogy kik ellen tombolt? Azt ugyanis a lehetetlenséggel határos kibogozni, hogy a különböző világszövetségektől viszonylag független, összevont listán hányadikként tudott több éven át világbajnok lenni Kótai?

Ha csak egy kicsit is őszinték akarunk lenni, szót kell ejteni ezen címek erősen vitatható értékéről. A lényeg nem is ez, hanem a pénz, ami mögötte van. Az "isteni nép" erre vágyik, ezért fizet, immár nem csak Nyugaton, de a hazai pályán is. Jó példák sora idézhető a honi szorítókban létrejövő gáláknak, amelyeken Nagy "Hóhér" József, Kovács "Vipera" Attila, vagy Nagy "Csonttörő" János a sláger.

Közülük pillanatnyilag a kétségtelenül peches "Csonttörő" áll a legjobban, aki elsőként bunyózhatott volna Amerikában, de a fő meccs meghiúsulása miatt most jelentős időt és pénzt vesztett. A többiek egyelőre osztályokkal alább küzdenek, de meccseiket látva az emberen elhatalmasodik a nosztalgia érzése. Akik voltak olyan szerencsések és végignézhették az 1971-es, madridi Eb-n a váltósúlyú elődöntőben a magyar Kajdi János és a török Celal Sandal hatalmas csatáját, azok mindjárt kétkedve fogadják "Hóhér" zengzetes címeit, amelyeket leginkább óriási tenyereseinek köszönhet. "Hóhér" egy Kajdi tudásszintű ember előtt nem állna meg egy-két menetnél többet, ezt garantálhatom.

Az üzlet viszont egyelőre megy, még akkor is, ha néha porszem kerül a gépezetbe. Így például Erdei Zsolt esetében is, akit immár hónapok óta "lebegtet" gazdája, az Universum Box Promotion. Csak azt nem tudni, ez a látszólagos tanácstalanság szándékos vagy éppen a tehetetlenség szülte. Tény ugyanis, hogy Erdei számára csak egy címegyesítő mérkőzés jelenthetné az igazi célt. Mondjuk a Dariusz "Tiger" Michalczewskit rendesen elbúcsúztató francia Fabrice Tiozzo ellenében. Ez a meccs ugyan nem kevés kockázattal járhat, de a benne rejlő lehetőségek is óriásiak.

Tiozzoval egyelőre csak hitegetik a kézzelfoghatóan hullámvölgybe került hamburgi tulajdonosok Erdeit. Tiozzo ugyanis hosszú hónapokon át tartó "labdázás" után egyszerűen eltűnt. Vajon hová, merre visz az útja? Miért nem hozzák össze Erdeivel? Ezek azok a nagy titkok, amelyekről senki nem beszél szívesen, s ha mondanak is néha valamit, hát még annak az ellenkezője sem igaz.

Így viszont marad a tétlenség és az értelmetlennek tűnő időhúzás. Erdeit szépen felfuttatták, rengeteg "verébbel" is bokszolhatott, s közben mindig felfelé araszolt. Most azonban pattra került: Tiozzo valamiért nem megy, így a címvédéshez keresnek neki partnert saját rendszere (WBO) első tizenöt (!) versenyzője közül.

Hogy mit ér egy ilyen címvédés? Euróban biztos ez sem keveset. És szakmailag? Ugyan kérem, érdekel ez még igazán valakit?