Éjfél körül érkeztünk a határra. A magyar oldalról gond nélkül átjutottam, de az ukrán hatóság leszállított a vonatról. Elkérték az útlevelem, és valamiféle meghívót követeltek. Több országban is jártam már, de még soha nem volt szükség semmiféle meghívóra, így most sem rendelkeztem ilyesmivel. Egy irodába vittek, ahol megkezdődött az alkudozás. Azt mondták átengednek, ha adok nekik 100 dollárt. Ekkora összeg viszont nem volt nálam. A következő tét napi 10 dollár, majd 3 nap / 20 dollár volt, és végül kiegyeztünk 50 dollárban - ennyi volt az összes vagyonom. Az alku nem kis egyeztetés eredménye volt, amiben egy nem túl nagy tudású „tolmács” segített. Végül átadtam a pénz, mire ők nemhogy visszaadták az útlevelem és a vonatjegyem, hanem elvezettek egy szűk „külön váróba”, ahol még világítás sem volt. Annyi információt kaptam csak megnyugtatás kép, hogy: Kicsit várni, kicsit várni! Ekkor kezdtem igazán megijedni. Azt inkább nem is ecsetelném mi minden rémtörténet villant át az agyamon. Bővel volt időm végiggondolni a sok szörnyűséget ami velem fog majd történni, ugyanis csak reggel 6 órakor engedtek el. Addig még WC-re is csak kísérettel mehettem, és telefonálni is csak több próbálkozás után sikerült. A managerem nem kisebb riadalommal fogadta a történetet, annyi tanácsot adhatott csak hogy fizessek. Közben elment a vonatom, és világossá vált, hogy csakis visszafelé vehettem az irányt. Az útlevelet és vonatjegyet csak akkor kaptam vissza, amikor felszálltam a hazafelé tartó vonatra. Természetesen az 50 dollár nem volt mellettük. A felkészülésem így itthon zajlik a jól megszokott környezetemben. Nyugodtan a megszokott társakkal öklözgetek, de valahogy most ez nagyon jól esik így!