Gyerekkatonából profi ökölvívó világbajnok
Amerikai filmrendezők egyik kedvenc témája nagy bokszbajnokok életének megfilmesítése. Joe Louis, Sugar Ray Robinson, Jake LaMotta, Rocky Marciano és sok más öklöző sorsa, pályafutása mindig hálás téma a művészvilágban, de ismerve a fent említett nevek mögött rejlő hihetetlen történeteket, ez egyáltalán nem meglepő. Egyvalami mindenképpen közös bennük: mind nincstelen, szegény sorsú, kilátástalan anyagi helyzetből kitörő ember, akik a boksznak köszönhetően gazdag, ünnepelt sztárokká, a társadalom ismert és elismert személyiségeivé váltak.
Kassim Ouma gyan még nem hasonlítható a fent említett nagyságokhoz, de nem kétséges, hogy a mindössze 25 éves öklöző életét előbb-utóbb valamely multiplexmoziban, mozgókép formájában is megismerhetjük. Persze az ugandai bunyóst tehetsége és majdani eredményei is könnyen középpontba állíthatják, de fiatal kora ellenére már most kiváló forgatókönyvet lehetne írni a borzalmakkal, kalandokkal és immár sikerekkel teli történetéből. Mindössze hatéves volt, amikor az NRA (Nemzeti Ellenállási Hadsereg) emberei nemes egyszerűséggel elrabolták iskolájából. A kelet-afrikai országban hosszú évtizedek óta dúl(t) a polgárháború, és a 80-as években a Milton Obote elnyomó rezsimje ellen lázadó gerillák gyerekek ezreinek bevonásával szálltak szembe a hatalommal.
Azon a szeptemberi napon több osztálytársával együtt egy szemeteskocsiba tuszkolták, és hosszú évekre elszakították családjától és mindentől, ami egy átlag korabeli gyereknek természetes. Akkor, ott véget ért Ouma gyermekkora. Olvasni, írni még nem tudott, ellenben hamar megtanították, hogyan kell késsel ölni, gránátot hajítani, ágyút kezelni, bombát gyártani. Elvették a gyerekkorát, az ártatlanságát, és hamar nyilvánvaló lett számára, hogyha nem követi vakon a parancsokat, az életét is elveszik. A nagyváltósúly egyik legnagyobb reménysége így emlékszik vissza azokra az időkre: "Amikor betuszkoltak minket a kocsiba, próbáltam kinézni az ablakon, merre megyünk, hol vagyunk. A katonák azonban egyből fegyvert fogtak ránk és üvöltöttek velünk. Az emberrablók ezenkívül azonnal és egyértelműen tudtunkra adták: tilos sírni! Ma is képtelen vagyok a sírásra." Emlékei szerint a rábízott fegyverek nagyobbak voltak, mint ő maga és bizony a kezdetekben ki kellett magát támasztania valamivel, hogy tüzelésnél ne vágódjon hanyatt. Később már ő maga ment gyerekeket "toborozni", ami igen sajátságosan zajlott. Többedmagával bementek házakba és kerek perec kijelentették a szülőknek, hogy tetszik, nem tetszik, elviszik gyerekeiket: "Többször tartóztattam le embereket, bekísértem őket a rendőrségre és otthagytam őket. A rendőrök tudták, ha néhány nap múltán visszamegyek, és nem találom bent őket, felrobbantom az egész kócerájt" - emlékszik vissza a szörnyűségekre Ouma. Többször próbálkozott szökéssel, sikertelenül. Mindannyiszor börtön és komoly testi fenyítés lett a vége.
Ha van ember, aki szinte mindent a boksznak köszönhet, akkor az Kassim Ouma. Először a dzsúdóval próbálkozott, de miután látta, hogy a bunyósok járják az egész kontinenst, hamar átpártolt. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt: repülőjegyhez jutni! 1996-ban az olimpia évében már legyőzte súlycsoportja legjobbját, ám tapasztalanságára hivatkozva nem vitték ki Atlantába. Egy évvel később azonban már nem lehetet kihagyni a válogatottból. 60 győzelem mellett mindössze 3 vereséget számlált, és Kelet-Afrika legjobbjának vallhatta magát. Akkoriban San Antonióban rendezték a katonai világjátékokat, és a még mindig csak 19 esztendős fiatalember hozzájutott ahhoz a papiroshoz, amely országában kincsnek számított: vízumot kapott!
"Sokan rengeteg pénzt ajánlottak érte, volt, aki egyenesen a házát kínálta fel. Mindez számomra egyértelműen azt sugallta, hogy nem szabad túladnom rajta" - merengett a múlt emlékein a bunyós. Minthogy az állam nem tudta fedezni a repülőjegy árát, az év sportolójaként Oumának sikerült szó szerint összekoldulnia az útravalót, majd nekivágott.
1998. február 8-án az egykori gyerekkatona leszállt Washingtonban, de esze ágában sem volt továbbmenni San Antonióba. Ma már derűsen emlékszik vissza a történtekre: "Ahogy kitettem a lábam a fűtött csarnokból, arcomba vágott a hideg. Rögtön megkérdeztem valakit, hogy mindig olyan-e az időjárás arrafelé, mert ha igen, azonnal fordulok vissza". Eleinte alkalmi munkákból tartotta fenn magát, dolgozott pizzafutárként, mosogatott étkezdékben, de az így keresett pénz sokszor még az olcsó motelszoba kifizetésére sem volt elég, és bizony előfordult, hogy hajléktalanként tengette életét. Hosszabb keresés után aztán végre-valahára ráköszönt a szerencse! Talált egy edzőtermet, ahol felfigyelt rá a legendás edző, Lou Duva, aki tíz napra szobát, teljes ellátást és 300 dollárt ajánlott az akkor még tört angolsággal beszélő ugandainak. 1998 júliusában lépett először szorítóba hivatásosként, és rögtön egy elsőmenetes KO-val tette le névjegyét az amerikai közönség előtt.
Úgy nézett ki, végre egyenesbe jön, ám túl sima és idilli lenne a történet, ha innen már csak szépről, jóról lehetne beszámolni. Ígéretes pályakezdése ellenére rettenetes honvágy gyötörte, ám egy szörnyű tragédia végleg meggyőzte, hogy - legalábbis egyelőre - nem szabad hazatérnie. 2000 nyarán levelet kapott hazájából, amelyben közölték vele, hogy édesapját halálra verték. Tudta, ha újra betenné a lábát szülőföldjére, hasonló "fogadtatásban" részesülne. Két évvel később, immár az Amerikai Bokszszövetség nagyváltósúlyú bajnokaként szóváltásba keveredett egy kollégájával, aki néhány perccel később többször hasba lőtte. A kórházi ágyon már ő maga sem hitt a teljes felépülésben, beleiből el kellett távolítani egy részt, ám a (szó szerint) harcedzett fiú fél évvel később már az IBF hivatalos kihívói pozíciójáért húzott kesztyűt a remek mérleggel rendelkező és a súlycsoport legjobbjai közt számon tartott Angel Hernandez ellen. A néhány hónappal korábban még a kórházi ágyat nyomó Ouma elképesztő iramot diktált, és szinte bedarálta ellenfelét. Ennek ellenére csak megosztott pontozással győzött, de győzött! Nem sokkal később teljesülhetett élete álma: tavaly októberben lehetőséget kapott, hogy harcba szálljon az IBF nagyváltósúlyú világbajnoki trónjáért Verno Phillips ellen. A világbajnok ugyan rendkívül nehéz ellenfélnek ígérkezett, ám a lélektani előny Oumánál volt: három éve már legyőzte a veterán amerikait! És másodjára is győzött. Így lett az egykori bozótharcosból profi ökölvívó világbajnok. (Az IBF övét alig egy hete, január végén sikerrel védte meg a kötelező kihívó Kofi Jantuah ellen - a szerk.)
Hisszük, Ouma élete, pályafutása még sok fordulatot, kalandot és főleg sikert tartogat számára. Hollywood még várjon egy kicsit...
Kassim Ouma gyan még nem hasonlítható a fent említett nagyságokhoz, de nem kétséges, hogy a mindössze 25 éves öklöző életét előbb-utóbb valamely multiplexmoziban, mozgókép formájában is megismerhetjük. Persze az ugandai bunyóst tehetsége és majdani eredményei is könnyen középpontba állíthatják, de fiatal kora ellenére már most kiváló forgatókönyvet lehetne írni a borzalmakkal, kalandokkal és immár sikerekkel teli történetéből. Mindössze hatéves volt, amikor az NRA (Nemzeti Ellenállási Hadsereg) emberei nemes egyszerűséggel elrabolták iskolájából. A kelet-afrikai országban hosszú évtizedek óta dúl(t) a polgárháború, és a 80-as években a Milton Obote elnyomó rezsimje ellen lázadó gerillák gyerekek ezreinek bevonásával szálltak szembe a hatalommal.
Azon a szeptemberi napon több osztálytársával együtt egy szemeteskocsiba tuszkolták, és hosszú évekre elszakították családjától és mindentől, ami egy átlag korabeli gyereknek természetes. Akkor, ott véget ért Ouma gyermekkora. Olvasni, írni még nem tudott, ellenben hamar megtanították, hogyan kell késsel ölni, gránátot hajítani, ágyút kezelni, bombát gyártani. Elvették a gyerekkorát, az ártatlanságát, és hamar nyilvánvaló lett számára, hogyha nem követi vakon a parancsokat, az életét is elveszik. A nagyváltósúly egyik legnagyobb reménysége így emlékszik vissza azokra az időkre: "Amikor betuszkoltak minket a kocsiba, próbáltam kinézni az ablakon, merre megyünk, hol vagyunk. A katonák azonban egyből fegyvert fogtak ránk és üvöltöttek velünk. Az emberrablók ezenkívül azonnal és egyértelműen tudtunkra adták: tilos sírni! Ma is képtelen vagyok a sírásra." Emlékei szerint a rábízott fegyverek nagyobbak voltak, mint ő maga és bizony a kezdetekben ki kellett magát támasztania valamivel, hogy tüzelésnél ne vágódjon hanyatt. Később már ő maga ment gyerekeket "toborozni", ami igen sajátságosan zajlott. Többedmagával bementek házakba és kerek perec kijelentették a szülőknek, hogy tetszik, nem tetszik, elviszik gyerekeiket: "Többször tartóztattam le embereket, bekísértem őket a rendőrségre és otthagytam őket. A rendőrök tudták, ha néhány nap múltán visszamegyek, és nem találom bent őket, felrobbantom az egész kócerájt" - emlékszik vissza a szörnyűségekre Ouma. Többször próbálkozott szökéssel, sikertelenül. Mindannyiszor börtön és komoly testi fenyítés lett a vége.
Ha van ember, aki szinte mindent a boksznak köszönhet, akkor az Kassim Ouma. Először a dzsúdóval próbálkozott, de miután látta, hogy a bunyósok járják az egész kontinenst, hamar átpártolt. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt: repülőjegyhez jutni! 1996-ban az olimpia évében már legyőzte súlycsoportja legjobbját, ám tapasztalanságára hivatkozva nem vitték ki Atlantába. Egy évvel később azonban már nem lehetet kihagyni a válogatottból. 60 győzelem mellett mindössze 3 vereséget számlált, és Kelet-Afrika legjobbjának vallhatta magát. Akkoriban San Antonióban rendezték a katonai világjátékokat, és a még mindig csak 19 esztendős fiatalember hozzájutott ahhoz a papiroshoz, amely országában kincsnek számított: vízumot kapott!
"Sokan rengeteg pénzt ajánlottak érte, volt, aki egyenesen a házát kínálta fel. Mindez számomra egyértelműen azt sugallta, hogy nem szabad túladnom rajta" - merengett a múlt emlékein a bunyós. Minthogy az állam nem tudta fedezni a repülőjegy árát, az év sportolójaként Oumának sikerült szó szerint összekoldulnia az útravalót, majd nekivágott.
1998. február 8-án az egykori gyerekkatona leszállt Washingtonban, de esze ágában sem volt továbbmenni San Antonióba. Ma már derűsen emlékszik vissza a történtekre: "Ahogy kitettem a lábam a fűtött csarnokból, arcomba vágott a hideg. Rögtön megkérdeztem valakit, hogy mindig olyan-e az időjárás arrafelé, mert ha igen, azonnal fordulok vissza". Eleinte alkalmi munkákból tartotta fenn magát, dolgozott pizzafutárként, mosogatott étkezdékben, de az így keresett pénz sokszor még az olcsó motelszoba kifizetésére sem volt elég, és bizony előfordult, hogy hajléktalanként tengette életét. Hosszabb keresés után aztán végre-valahára ráköszönt a szerencse! Talált egy edzőtermet, ahol felfigyelt rá a legendás edző, Lou Duva, aki tíz napra szobát, teljes ellátást és 300 dollárt ajánlott az akkor még tört angolsággal beszélő ugandainak. 1998 júliusában lépett először szorítóba hivatásosként, és rögtön egy elsőmenetes KO-val tette le névjegyét az amerikai közönség előtt.
Úgy nézett ki, végre egyenesbe jön, ám túl sima és idilli lenne a történet, ha innen már csak szépről, jóról lehetne beszámolni. Ígéretes pályakezdése ellenére rettenetes honvágy gyötörte, ám egy szörnyű tragédia végleg meggyőzte, hogy - legalábbis egyelőre - nem szabad hazatérnie. 2000 nyarán levelet kapott hazájából, amelyben közölték vele, hogy édesapját halálra verték. Tudta, ha újra betenné a lábát szülőföldjére, hasonló "fogadtatásban" részesülne. Két évvel később, immár az Amerikai Bokszszövetség nagyváltósúlyú bajnokaként szóváltásba keveredett egy kollégájával, aki néhány perccel később többször hasba lőtte. A kórházi ágyon már ő maga sem hitt a teljes felépülésben, beleiből el kellett távolítani egy részt, ám a (szó szerint) harcedzett fiú fél évvel később már az IBF hivatalos kihívói pozíciójáért húzott kesztyűt a remek mérleggel rendelkező és a súlycsoport legjobbjai közt számon tartott Angel Hernandez ellen. A néhány hónappal korábban még a kórházi ágyat nyomó Ouma elképesztő iramot diktált, és szinte bedarálta ellenfelét. Ennek ellenére csak megosztott pontozással győzött, de győzött! Nem sokkal később teljesülhetett élete álma: tavaly októberben lehetőséget kapott, hogy harcba szálljon az IBF nagyváltósúlyú világbajnoki trónjáért Verno Phillips ellen. A világbajnok ugyan rendkívül nehéz ellenfélnek ígérkezett, ám a lélektani előny Oumánál volt: három éve már legyőzte a veterán amerikait! És másodjára is győzött. Így lett az egykori bozótharcosból profi ökölvívó világbajnok. (Az IBF övét alig egy hete, január végén sikerrel védte meg a kötelező kihívó Kofi Jantuah ellen - a szerk.)
Hisszük, Ouma élete, pályafutása még sok fordulatot, kalandot és főleg sikert tartogat számára. Hollywood még várjon egy kicsit...
