Nehézsúlyú világbajnok 1964-től 1967-ig, 1974-től 1978-ig, és 1978-tól 1979-ig. Muhammad Ali nem csak a legnagyobb profi bokszoló aki valaha is szorítóba lépett, ő minden idők legnagyobb sportoló személyisége is. Ismertebb, mint a világ politikusai együttvéve. Gyerekkorában folyton arról álmodozott, hogy híres nagy ember lesz belőle, és ezt be is váltotta. Azt mondta: egy magamfajta szegény fekete amerikainak egyetlen esélye a jó testi adottság. Ezt ő nagyon jól kamatoztatta egész élete során. Rendkívüli ismertségét természetesen sportolói pályafutásának köszönheti. Félnehézsúlyú olimpiai győzelemét Rómában gyűjtötte be (1964). Ali nagyon fiatalon kezdte hivatásos karrierét. Első megmérettetése 1960-ban Tunney Hunsaker ellen volt. Majd 20 egymás utáni győzelmét követően, az első címmérkőzésén a legyőzhetetlennek tartott Sonny Liston felett aratott (TKO7) győzelmével beírta magát a boksz történelembe, mint a legfiatalabb nehézsúlyú világbajnok. (1964, 22 évesen). Ezzel a WBA és WBC nehézsúlyú övét is ő birtokolta. Egy évvel később ismét legyőzte Sonny-t, ezzel is bizonyítva mennyire kiváló öklöző. Kinshasai / Zaire -ban szenzációs KO győzelmet aratott a címvédő George Foreman ellen, ezáltal második alkalommal lett vitathatatlan bajnok. A 78-as visszavágón Leon Spinks ellen pontozással megnyert mérkőzésével ő az első, aki háromszor nyerte el a nehézsúly koronáját. Halálos pontosságú - meccseinek végkimenetelével kapcsolatos - jóslatai megdöbbentették a médiát és a rajongókat. Jelmondataival, rímeivel és szóáradataival lelkesítette a tömeget ellenfelei ellen. Az ex-világbajnokot, Floyd Pattersont meccsük előtt nyúlnak nevezte, majd átnyújtott neki egy köteg sárgarépát. Legnagyobb riválisát Joe Fraziert, akivel a 70-es években háromszor mérkőzött meg, négernek és gorillának nevezte el. Addig provokálta Smokin Joe-t egy élő TV felvétel alatt, amíg egymás torkának estek. A magát "Nagynak" és "Szépnek" nevező bokszoló megbontotta a nemzetet is. A Cassius Marcellus Clayként Louisvillében napvilágot látott kivételes bokszoló iszlám vallásra való áttérése közfelháborodást okozott. Katonai szolgálatának vallásos okokból való megtagadása és a Vietnámi háború nyílt kritizálása miatt Amerikában nem örülhetett túl nagy népszerűségnek. Mindezt követte 1967-es világbajnoki címének visszavonása, és profi bokszolói licencének megszűnése. Ráadásul még 5 éves elzárással is fenyegették. Rossz sorozatából a római aranyérme segítette ki. Három év után Ali visszakapta licencét. 1971-ben az amerikai legfelsőbb bíróság megszüntette az eljárást ellene. Akkoriban már élő legenda volt. A bokszrajongók emlékezetében minden botránya ellenére első sorban rendkívüli meccsei maradtak meg. A Sonny Liston elleni 1965. május 25.-ei Lewistoni meccse komédiába torkollott, amikor Liston a halántékát ért ütés után a földre zuhant, és harcképtelenné vált. A mozdulat "fantom ütés" néven került be a történelembe. Ali nem akarta elhinni a szemének, a földön fekvő ex-világbajnokhoz lépett: "Állj fel és harcolj te félkegyelmű!" A kanadai favágót, George Chuvalo-t 15 meneten keresztül ütötte, Floyd Patterson-t, Henry Cooper-t, Brian London-t, a német Karl Mildenberger-t, sőt még "Big Cat" Williams-t is idő előtt legyőzte a "nagyszájú" Ali. Pehelysúlyúként mozgott a szorítóban, és hihetetlenül gyors volt a keze. Alapelve: "Lebegni, mint egy lepke és szúrni, mint a méh." Sportolói csúcspontján Ali kétségtelenül 1967-ben volt, amikor a vetélytárs világbajnokot, Ernie Terrell-t 15 meneten keresztül fájdalmas ütésekkel - ütéskombinációkkal büntette tiszteletlensége miatt. Terrell ugyanis soha nem ismerte el Ali iszlámhoz való tartozását, és ezért születési nevén, azaz Cassius Claynek szólította. A meccs alatt Ali két ütése között a következőt kérdezte ellenfelétől: "Hogy hívnak engem?" Hatvanas éveinek eleganciáját elzárása után soha többé nem érte el, annak ellenére sem, hogy mindig is hajlékonyabb volt, mint bárki a nehézsúlyban. Az évszázad meccseként emlegetett 1971-es Joe Frazier elleni összecsapáson megszerezte első vereségét, amikor egy bal horog után a 15. menetben egyszer a földre került. Egy másik kudarca után - amelyet Ken Norton ellen szenvedett el, aki ellen a 11. menetig törött állkapoccsal bokszolt - 1974-ben Ali 12 menet után pontozással nyert a Frazier elleni visszavágón, aki esélyes volt a világbajnok Foreman elleni selejtező mérkőzésre. 1974. október 30.-án Kinshasában Ali mesterien megmutatta, milyen nagyszerű taktikus. Hagyta magát a nyolcadik menetig, és próbálta Foreman ütéseit lekezelni. A hajrában aztán az egyre fáradtabb világbajnok fejét vette célba. Végül a 8. menetben Ali kiütötte Foremant. A nem mindennapi mérkőzés mindenkinek csalódást okozott, akik egy táncoló Alit vártak a szorítóba. Az 1975-ös "Thrilla in Manila" - harmadik Joe Frazier elleni mérkőzése - volt az utolsó nagy harca Alinak. A fantasztikus mérkőzésen Ali (TKO14) nyert, de a mérkőzésen fizikálisan annyira kikészültek mindketten, hogy a két ősi riválisnak három hetet kellett kórházban töltenie. "Közel voltam a halálhoz" mondta Ali a csata után. Ezt követte, az 1978-as Spinks felett aratott győzelem, majd a visszavonulás, majd az 1980-as visszatérés az egykori edzőpartnere Larry Holmes ellen, akitől kikapott. Ali nem hagyta magát kiiktatni, és 1981-ben Trevor Berbick ellen újra ringbe szállt, azonban újra veszített. A viták, hogy betegségét esetleg ennek a szükségtelen harcnak köszönheti, még ma is tartanak. A kilencszeres apa boldogan él feleségével, Lonnie-val Michigani farmjukon. Segít az elnyomottaknak, látogatásokat tesz a világ legszegényebb országaiban, és megpróbál közbelépni a politikai konfliktusoknál, mint ahogyan azt 1991-ben is, az iraki válságnál tette. 1996-ban pedig az a megtiszteltetés érte Atlantában, hogy meggyújthatta az olimpiai lángot. 1997-ben a George Foreman elleni mérkőzését filmen megörökítették meg, When we were King címen.