A két legenda összecsapásán Roy Jones ragadta magához a kezdeményezést, amikor a nyitó menet harmadik percében egy balegyenest követő jobbfelütéssel megpadlóztatta riválisát, Joe Calzaghe-t, aki – első látásra – elég nehezen állt fel, habár a menet végén már visszatámadt. A második menetben is Jones kezében volt a marsallbot, míg Calzaghe sok ütésen nyugvó, darálós ökölvívása meglehetősen pontatlan volt. Szoros meneteket láthatott a közönség, hiszen Calzaghe valóságos ütészáport eresztett meg, igencsak hitvány hatásfokkal, de Roy Jones sem lehetet büszke pontosságára, amikor csak elvétve és elég bátortalanul ütött. A boksz helyett volt azért egy kis izgalom, ugyanis az ökölvívók gyakran leengedett kézzel szórakoztak egymással, és hangosan kommentálták a másik fél találatait. Az „idilli” állapotnak Roy Jones sajnálatos sérülése vetett véget, amikor a 7. menetben bal szeménél megsérült, és a patakzó vér innentől fogva a meccs végéig zavarta a látását. Joe Calzaghe ettől a ponttól simán nyerte a meneteket, aminek értékéből ellenfele sérülése sem vonhat le semmit, hiszen az nem fejelés, hanem szabályos ütés következtében keletkezett.

A mérkőzés hajrájában Roy Jones még megpróbált finiselni, de frissessége nem tette lehetővé a huszáros hajrát. A pontozólapokat Joe Calzaghe (46-0) angyali nyugalommal várhatta: 118-109 arányban - ami talán eltúlzott különbség - mindhárom ítésznél ő nyert, azaz veretlenségét megőrizve vonulhat vissza.

A gálán tért vissza a korábbi kisváltó- és váltósúlyú világbajnok Zab Judah, aki Ernest Johnsont (18-3) verte egyhangú pontozással, 99-91, 98-92 és 98-92 arányban. Judah gyenge teljesítményt nyújtott, ugyanis Roy Jones-hoz hasonlóan ő sem volt képes folyamatos ökölvívást nyújtani, pedig ellenfele nem volt egy világklasszis bunyós!