Jó lenne megint 25 évesnek lenni!
A fiatalabb generáció Kovács "Vipera" Attila edzőjeként ismeri, de a 40 felettiek jól tudják, versenyzőként is a legjobbak közé tartozott: ő volt az a nehézsúlyú magyar bunyós, aki nyolc másodperc híján legyőzte a kubai bokszlegendát, Teofilo Stevensont. Az olimpiai bronzérmes Lévai István kilenc magyar bajnoki címével írta be magát a magyar ökölvívás históriáskönyvébe, ám az már nem adatott meg számára, hogy a profik között is maradandót alkothasson.
Felállva tombolt a Nemzeti Sportcsarnok közönsége az 1980-as Honvéd-kupa nehézsúlyú mérkőzésén, amikor a 23 éves magyar három meneten keresztül csépelte a kubai klasszist, Teofilo Stevensont. Már visszafelé számolt a győzelmet ünneplő publikum, amikor Castro kedvence egy irtózatos mélyütést engedett el, majd egy jobbcsapottal leütötte az összegörnyedt Lévait. A mérkőzésvezető ahelyett, hogy leléptette volna a szabálytalankodó karibi bunyóst, az ő KO-s győzelmét hirdette ki. A nézőknek enyhén szólva sem tetszet az ítélet, a magyar-kubai barátságra fittyet hányva, minden kezük ügyébe kerülő tárgyat felhajigáltak a ringbe, percekig állt a bál a csarnokban.
- Nagyon készültem, mindent föltettem egy lapra, hiszen az olimpiai kiküldetés múlt ezen a meccsen. Szokás szerint Somodi Ferivel válogatóztam, ám ő előző napon már az első menetben beszedett egy gyomorütést Stevensontól, aminek kiütés lett a vége. Nem volt vesztenivalóm, harcoltam, ahogy tudtam - emlékezett a 27 évvel ezelőtti derbire az 50 éves bajnok, aki edzősködés mellet, ma családjával közösen két vegyeskereskedést üzemeltet Sárvár és Bük közelében.
Lévai István, a számára bronzérmet hozó moszkvai olimpián is összefutott a nagy Teóval, ám ekkor már közel sem volt akkora csata a két harcos között. Stevenson még élénken emlékezett a Lévai ellen összeszedett bordatörésre, de a magyarban is benne volt a benyelt jobbcsapott, hiszen sem előtte, sem utána nem ütötték ki. Elbokszolgattak, s 5-0-al a kubai lépett tovább, aki egészen az aranyig jutott.
A moszkvai medál mellet Lévai István számára máig szomorú emlék egy másik ötkarikás történet, a szocialista országok bojkottálta 1984-es Los Angeles-i olimpia.
- Nagyon megfogott, hogy nem utazhattunk. Keményen készültem, újra kinézett egy olimpiai dobogó, 27 évesen a legjobb korban, és életem talán legjobb formájában voltam. Megfelelő tapasztalattal és rutinnal is rendelkeztem már ekkor, minden egyben volt egy jó eredményhez.
A pályafutása nagy részét az Újpesti Dózsa színeiben végig küzdő sportoló itthon is számos nagy derbit vívott. Ebben az időben bővelkedett klasszisokban a magyar nehézfiúk mezőnye, hiszen Lévai mellett az Európa-bajnoki arany-, és ezüstérmes Somodi Ferenc is komoly értéket képviselt a nemzetközi placcon. De a fiatalabb generációhoz tartozó pécsi Alvics Gyula - ám ő inkább egy kategóriával lejjebb jutott szerephez - és a balassagyarmati Szikora István sem volt piskóta, világversenyeken szerzett érmekkel bizonyították tehetségüket. A korszak legnagyobb meccseit azonban az élményszámba menő Lévai-Somodi ütközetek jelentették, a két bunyós nem kímélte sem magát, sem a másikat, az olykor show-elemeket sem nélkülöző összecsapásokon. Csak a Jóisten és néhány fanatikus bokszstatisztikus a megmondhatója, hányszor hirigeltek, ám az tény, hogy Lévai István első, 1977-es és kilencedik, 1990-es magyar bajnoki aranyát is a tatabányai öklözővel szemben szerezte meg. Somodi, akár egy árnyék, végigkísérte egész Lévai egész pályafutását.
- Soha nem voltunk barátok, mindig tartottuk a három lépés távolságot. Feri sokszor fejben nem bírta a nyomást, emlékezetes esetünk volt egy tatabányai csapatbajnoki is, amikor bár padlóra is küldtem, mégis ő ünnepeltette magát a meccs végén. A feleségem, aki az első sorokban ült, felszólt neki: "Feri, nem te győztél!" Erre Somodi nem túl irodalmi stílusban válaszolt az asszonynak, innentől még hűvösebb lett a viszonyunk.
Az ökölvívó a 180 centijéhez versenyző korában párosult 95 kilónál nehezebb testsúly, mégis remekül boldogult az óriások mezőnyében. Nem jellemezték dagadó izmok, sem különösebben rakkolós stílus, ám lazaságához és csibészségéhez hihetetlen kézgyorsaság, valamint remek védekezés társult.
- Talán a véremben volt a bunyó, családilag hoztam magammal a géneket, hiszen édesapám és a bátyám is ökölvívó volt - fogalmazott az erősségeit firtató kérdésre Lévai István, de nem felejtette el megemlíteni a sikereiben oroszlánrészt vállaló újpesti tréner, Kellner Ferenc nevét sem. - 19 évesen kerültem Győrből Újpestre, bár édesapám szinte minden héten meglátogatott, de Feri bácsi is olyan volt, mintha a második apám lett volna, nagyon sokat köszönhetek neki. A három évvel ezelőtti bokszbálon találkoztunk utoljára, sajnálom, hogy mostanában sokat betegeskedik.
Számtalan eredmény ellenére mindössze egy BM által kiutalt lakást és néhány ezer forintot kapott az Újpesttől a nehézsúlyú, már abban az időben sem fizették túl a hazai amatőröket.
- Soha nem bántam meg, hogy az ökölvívásra tettem fel az életemet, ha újra kezdeném, akkor is a kötelek között keresném a boldogulást. Csodálatos élményekkel gazdagodtam pályafutásom során, az ökölvívás máig szerelem számomra. Azt nem mondom, hogy visszasírom a régi rendszert, de jó lenne megint 25 évesnek lenni!
A bajnok a rendszerváltás után anyagilag is megalapozhatta volna a jövőjét, egy menedzser komoly karriert és pénzt ígérve Svédországba csábította. A kint töltött hat hónap során azonban csak egy finn bunyóssal csapott össze, majd a várakozást és ígérgetést megunva hazaköltözött.
- Jó lehetőségnek ígérkezett, egy jó meccsel annyit kereshettem volna, mint amatőr pályafutásom alatt összesen. Jól védekeztem, keveset, de hatékonyan ütöttem, azt hiszem, elboldogultam volna a profik között is. Valamivel 30 fölött voltam, lehetett volna még néhány jó évem.
A skandináv kaland után az éjszaka világa következett Lévai István számára, másfél évig a budapesti Éden bár kuverosaként kereste kenyerét, majd családjával együtt haza költözött Győrbe, s a kereskedelemben helyezkedett el. Néhány év után azonban újra az ökölvívóteremben találta magát, s kezdetét vette a Kovács Attilával való közös munka.
- Az elején gondolkodtam, elvállaljam-e Attila edzését, hiszen ott volt a két üzlet, amit vinni kellett. De megbeszéltük a felségemmel s a családdal a dolgot, tudták, nagyon szeretem ezt a sportot, s áldásukat adták. Persze szerepet játszott Attila tehetsége is. Nagyon jó kapcsolat van közöttünk, Attila kitűnő alany, szó nélkül elvégzi a legkeményebb munkát is, edző nem kívánhat jobb tanítványt. Védekezése, ütőereje és a kondíciója alkalmassá teszi nagy eredmény elérésére. Úgy érzem, ha lehetőségünk lesz rá, a négy nagy világszervezetnél is képesek leszünk világbajnoki címmeccset vívni. Azt nem állítom, hogy meg is nyerjük, de mindent megteszünk, hogy eredményesek legyünk.
A 2006-ban az év profi edzőjének megválasztott tréner a Kovács-időszak után is szeretne a pályán maradni. Most is foglalkozik amatőrökkel, besegít a győri Gladiátornál, de máris keresik olyan öklözők, akik az ő segítségével szeretnének profiként boldogulni.
- Neveket nem akarok mondani, de két-három Gladiátor-bunyós már jelzett, plusz van egy szombathelyi ökölvívó is, aki szívesen dolgozna velem. Egy ideje már az országosan is ismert erőemelővel, Darázs Ádámmal is dolgozom, aki 160 kilóról lefogyott 150-re, szépen gyorsul, kemény bunyós lehet belőle. De Attila is jelezte, később ő is kipróbálná magát edzőként, szívesen foglalkozna gyerekekkel.
Úgy tűnik, körvonalazódnak egy Lévai-Kovács ökölvívó iskola alapjai, amely Nagy Sándor erőnléti edzővel kiegészülve remek kis team lehet. S akkor jöhetnek az új tehetségek a három folyó városából, talán lesz köztük olyan is, akinek eredményei majd megközelítik Lévai Istvánét.
Felállva tombolt a Nemzeti Sportcsarnok közönsége az 1980-as Honvéd-kupa nehézsúlyú mérkőzésén, amikor a 23 éves magyar három meneten keresztül csépelte a kubai klasszist, Teofilo Stevensont. Már visszafelé számolt a győzelmet ünneplő publikum, amikor Castro kedvence egy irtózatos mélyütést engedett el, majd egy jobbcsapottal leütötte az összegörnyedt Lévait. A mérkőzésvezető ahelyett, hogy leléptette volna a szabálytalankodó karibi bunyóst, az ő KO-s győzelmét hirdette ki. A nézőknek enyhén szólva sem tetszet az ítélet, a magyar-kubai barátságra fittyet hányva, minden kezük ügyébe kerülő tárgyat felhajigáltak a ringbe, percekig állt a bál a csarnokban.
- Nagyon készültem, mindent föltettem egy lapra, hiszen az olimpiai kiküldetés múlt ezen a meccsen. Szokás szerint Somodi Ferivel válogatóztam, ám ő előző napon már az első menetben beszedett egy gyomorütést Stevensontól, aminek kiütés lett a vége. Nem volt vesztenivalóm, harcoltam, ahogy tudtam - emlékezett a 27 évvel ezelőtti derbire az 50 éves bajnok, aki edzősködés mellet, ma családjával közösen két vegyeskereskedést üzemeltet Sárvár és Bük közelében.
Lévai István, a számára bronzérmet hozó moszkvai olimpián is összefutott a nagy Teóval, ám ekkor már közel sem volt akkora csata a két harcos között. Stevenson még élénken emlékezett a Lévai ellen összeszedett bordatörésre, de a magyarban is benne volt a benyelt jobbcsapott, hiszen sem előtte, sem utána nem ütötték ki. Elbokszolgattak, s 5-0-al a kubai lépett tovább, aki egészen az aranyig jutott.
A moszkvai medál mellet Lévai István számára máig szomorú emlék egy másik ötkarikás történet, a szocialista országok bojkottálta 1984-es Los Angeles-i olimpia.
- Nagyon megfogott, hogy nem utazhattunk. Keményen készültem, újra kinézett egy olimpiai dobogó, 27 évesen a legjobb korban, és életem talán legjobb formájában voltam. Megfelelő tapasztalattal és rutinnal is rendelkeztem már ekkor, minden egyben volt egy jó eredményhez.
A pályafutása nagy részét az Újpesti Dózsa színeiben végig küzdő sportoló itthon is számos nagy derbit vívott. Ebben az időben bővelkedett klasszisokban a magyar nehézfiúk mezőnye, hiszen Lévai mellett az Európa-bajnoki arany-, és ezüstérmes Somodi Ferenc is komoly értéket képviselt a nemzetközi placcon. De a fiatalabb generációhoz tartozó pécsi Alvics Gyula - ám ő inkább egy kategóriával lejjebb jutott szerephez - és a balassagyarmati Szikora István sem volt piskóta, világversenyeken szerzett érmekkel bizonyították tehetségüket. A korszak legnagyobb meccseit azonban az élményszámba menő Lévai-Somodi ütközetek jelentették, a két bunyós nem kímélte sem magát, sem a másikat, az olykor show-elemeket sem nélkülöző összecsapásokon. Csak a Jóisten és néhány fanatikus bokszstatisztikus a megmondhatója, hányszor hirigeltek, ám az tény, hogy Lévai István első, 1977-es és kilencedik, 1990-es magyar bajnoki aranyát is a tatabányai öklözővel szemben szerezte meg. Somodi, akár egy árnyék, végigkísérte egész Lévai egész pályafutását.
- Soha nem voltunk barátok, mindig tartottuk a három lépés távolságot. Feri sokszor fejben nem bírta a nyomást, emlékezetes esetünk volt egy tatabányai csapatbajnoki is, amikor bár padlóra is küldtem, mégis ő ünnepeltette magát a meccs végén. A feleségem, aki az első sorokban ült, felszólt neki: "Feri, nem te győztél!" Erre Somodi nem túl irodalmi stílusban válaszolt az asszonynak, innentől még hűvösebb lett a viszonyunk.
Az ökölvívó a 180 centijéhez versenyző korában párosult 95 kilónál nehezebb testsúly, mégis remekül boldogult az óriások mezőnyében. Nem jellemezték dagadó izmok, sem különösebben rakkolós stílus, ám lazaságához és csibészségéhez hihetetlen kézgyorsaság, valamint remek védekezés társult.
- Talán a véremben volt a bunyó, családilag hoztam magammal a géneket, hiszen édesapám és a bátyám is ökölvívó volt - fogalmazott az erősségeit firtató kérdésre Lévai István, de nem felejtette el megemlíteni a sikereiben oroszlánrészt vállaló újpesti tréner, Kellner Ferenc nevét sem. - 19 évesen kerültem Győrből Újpestre, bár édesapám szinte minden héten meglátogatott, de Feri bácsi is olyan volt, mintha a második apám lett volna, nagyon sokat köszönhetek neki. A három évvel ezelőtti bokszbálon találkoztunk utoljára, sajnálom, hogy mostanában sokat betegeskedik.
Számtalan eredmény ellenére mindössze egy BM által kiutalt lakást és néhány ezer forintot kapott az Újpesttől a nehézsúlyú, már abban az időben sem fizették túl a hazai amatőröket.
- Soha nem bántam meg, hogy az ökölvívásra tettem fel az életemet, ha újra kezdeném, akkor is a kötelek között keresném a boldogulást. Csodálatos élményekkel gazdagodtam pályafutásom során, az ökölvívás máig szerelem számomra. Azt nem mondom, hogy visszasírom a régi rendszert, de jó lenne megint 25 évesnek lenni!
A bajnok a rendszerváltás után anyagilag is megalapozhatta volna a jövőjét, egy menedzser komoly karriert és pénzt ígérve Svédországba csábította. A kint töltött hat hónap során azonban csak egy finn bunyóssal csapott össze, majd a várakozást és ígérgetést megunva hazaköltözött.
- Jó lehetőségnek ígérkezett, egy jó meccsel annyit kereshettem volna, mint amatőr pályafutásom alatt összesen. Jól védekeztem, keveset, de hatékonyan ütöttem, azt hiszem, elboldogultam volna a profik között is. Valamivel 30 fölött voltam, lehetett volna még néhány jó évem.
A skandináv kaland után az éjszaka világa következett Lévai István számára, másfél évig a budapesti Éden bár kuverosaként kereste kenyerét, majd családjával együtt haza költözött Győrbe, s a kereskedelemben helyezkedett el. Néhány év után azonban újra az ökölvívóteremben találta magát, s kezdetét vette a Kovács Attilával való közös munka.
- Az elején gondolkodtam, elvállaljam-e Attila edzését, hiszen ott volt a két üzlet, amit vinni kellett. De megbeszéltük a felségemmel s a családdal a dolgot, tudták, nagyon szeretem ezt a sportot, s áldásukat adták. Persze szerepet játszott Attila tehetsége is. Nagyon jó kapcsolat van közöttünk, Attila kitűnő alany, szó nélkül elvégzi a legkeményebb munkát is, edző nem kívánhat jobb tanítványt. Védekezése, ütőereje és a kondíciója alkalmassá teszi nagy eredmény elérésére. Úgy érzem, ha lehetőségünk lesz rá, a négy nagy világszervezetnél is képesek leszünk világbajnoki címmeccset vívni. Azt nem állítom, hogy meg is nyerjük, de mindent megteszünk, hogy eredményesek legyünk.
A 2006-ban az év profi edzőjének megválasztott tréner a Kovács-időszak után is szeretne a pályán maradni. Most is foglalkozik amatőrökkel, besegít a győri Gladiátornál, de máris keresik olyan öklözők, akik az ő segítségével szeretnének profiként boldogulni.
- Neveket nem akarok mondani, de két-három Gladiátor-bunyós már jelzett, plusz van egy szombathelyi ökölvívó is, aki szívesen dolgozna velem. Egy ideje már az országosan is ismert erőemelővel, Darázs Ádámmal is dolgozom, aki 160 kilóról lefogyott 150-re, szépen gyorsul, kemény bunyós lehet belőle. De Attila is jelezte, később ő is kipróbálná magát edzőként, szívesen foglalkozna gyerekekkel.
Úgy tűnik, körvonalazódnak egy Lévai-Kovács ökölvívó iskola alapjai, amely Nagy Sándor erőnléti edzővel kiegészülve remek kis team lehet. S akkor jöhetnek az új tehetségek a három folyó városából, talán lesz köztük olyan is, akinek eredményei majd megközelítik Lévai Istvánét.
