Minden sportágnak megvannak a maga utánozhatatlan nagyjai. A mi korosztályunknak talán nem hangzik ismeretlenül Wayne Gretzky, Michael Jordan vagy Diego Maradona neve, hogy csak az elmúlt húsz év klasszisait említsem. Elgondolkoztató, hogy néhány nappal ezelőtt, amikor Roy Jones-t láttuk a ringben, akkor egy Jordan-t láttunk parádézni, ahogyan már-már nagypapa korban is 30-as átlagot produkál mérkőzésenként? Igen. Bátran kijelenthetjük, hogy igen. Elnézést az elfogultságért, de talán sokan egyetértenek velem, amikor azt mondom, hogy Roy Jones nem csak napjaink súlycsoportoktól függetlenül legjobb öklözője, de Ő a valaha élt legjobb tíz öklöző között kiérdemelt helyet foglalt magának. Jones már karriere kezdetén, mint azt már korábban említettük a 88-as Szöul-i Olimpián ezüstérmet szerzett, hiszen a hazai pálya "kissé" lejtett Si-hun Park, a Koreaiak büszkeségének. Így hát Jones sajnos egy elcsalt Olimpiai döntő után, amit nagy fölénnyel megnyert tért vissza az Egyesült Államokba, hogy profiként bizonyítsa legyőzhetetlenségét. Karriere szinte makulátlan, hisz egyetlen veresége is leléptetés volt, mivel el kell ismerni Montel Griffin-t állj után ütötte meg. Jones még 93-ban begyűjtötte az IBF bajnoki övét középsúlyban. Nem mástól vette el az övet, mint mostani vitathatatlan középsúlyú bajnoktól Bernard Hopkins-tól. Amennyiben Jones ebben a súlycsoportban maradt volna, a jó öreg Bernard nemhogy vitathatatlan bajnok nem lett volna, de még övet se nagyon tudhatott volna magáénak. Aztán egy súlycsoporttal feljebb egy újabb mostani bajnok Eric Lucas került a darálóba. És végül jött a félnehézsúly, ahol végigvert mindenkit, aki számított egy kivételtől eltekintve de erről később. És végül ebben a súlycsoportban vert tanyát, hogy megmutassa a világnak, hogyan is kell ezt a sportot professzionálisan űzni. Minden szervezet bajnoki övét begyűjtve és számtalan címvédés után ellenfél nélkül maradt, mely oda vezetett, hogy a királykategóriában is kipróbálja magát. Sokak számára talán nem világos, hogy mért nem került sor a Dariusz Michalczewski elleni mérkőzésre. Ennek több oka is lehetséges. Az UNI nem tudott eleget fizetni Jones-nak, no meg féltették a WBO bajnokot egy esetleges megalázó vereségtől. Amerikában meg eléggé eladhatatlan lett volna a mérkőzés, hiszen a tengerentúlon nem nagyon ismerik a lengyel nevét még hallomásból sem. Elnézést, ha valakit megbántanék, de csak az elvakult Michalczewski rajongók gondolják úgy, hogy a Tigris komoly eséllyel lépett volna ringbe Roy Jones ellen. Roy Jones méltán érdemli ki a legyőzhetetlen nevet hiszen pályafutása alatt még csak megrendítő ütést sem kapott. Egyetlen padlózása Lou Del Valle ellen volt 98-ban a nyolcadik menetben. Bár máig vitatható, hogy a sarokban kifojt víz volt-e amin megcsúszott, vagy a gyengécske ütés rendítette meg. Az tény, hogy egy pillanat múlva már talpon volt és folytatta a harcot. Majd a pontozólapra csak rend kedvéért ez került: 118-109, 118-109, 119-108. Természetesen Jones javára. Jones boksztudása, technikája és kifinomult érzékei mellett a "pénzcsinálásban" sem utolsó. Szinte azon csodálkozom, hogy erről még nem adott ki egy oktatófilmet. Rendben elismerem, ez kissé túlzó jelző, de talán abban mindenki egyetért, hogy az eredményei magukért beszélnek. Egy zseni ahogy rövidke mondandómat kezdtem, egy fenomén, egy olyan jelenség akire méltán fog emlékezni a mai közönség. Bevallom boldog vagyok, hogy mi rajongók láthatunk a nagyon sok szürke bokszoló között egy ilyen fantasztikus tudású öklözőt. Mielőtt azonban az egekig marasztalnánk, tegyük fel a kérdést, hogy mit tartogat még számunkra ez az ember. Marad-e a nehézsúlyban, vagy megpróbál Ő is öt súlycsoportban bajnok lenni, vagy visszavonul. Bármelyiket is választja, én ott leszek a képernyő előtt, és szemügyre veszem a következő győzelmét is... Molnár Miklós